Év végén...

Dermedt némaságban hallgat az éjszakai erdő, csak a ház ablaka néz ki hunyorogva a decemberi sötétségbe. 

Az asztalon két mécsestartó. Valamikor Dani hozta ide, és most évről évre felloban bennük a két halványan pilákoló kis fény - az emlékezés lángja. 

Vénasszonyok nyara

Eljött az ősz, és csendes, öreges ragyogásával bearanyozta a kertet a Vénasszonyok Nyara.

A nyár tikkasztó szárazsága után fellélegzett  a kert, az erdő. 

Sokak kedvenc időszaka ez - nekünk is talán az év legtermékenyebb napjai következtek.

Jöttünk szinte minden héten, mintha haza járnánk. Érkezésünkre hétről hétre megtelt a tetőterasz élettel, jó volt a megszokott békés rend a dolgos mindennapok apró kellékeivel,  mi pedig töltekeztünk a napfényes csenddel és a semmihez sem fogható nyugalommal, amivel az erdő körülvett.

Nyári kőműveskedés

Június elején végre magunk maradtunk az "elkészült" tetővel.

Ez az "elkészült" jelző szerfelett erős jóindulatról tanúskodik - a remekmű ugyanis mindennek volt mondható, csak szépnek, befejezettnek nem...

A zsalu nélkül készült beton széle izgalmas zegzugokkal tarkított, a szigetelő lemez, mint gyűrött szennyes alsónemű, szemérmetlenül kandikál a perem alól, alatta a terméskőfal pedig (a kőművesek már építéskor sem remekeltek ebben a tudományban) meglehetősen hektikus felületet alkot...

Babatalálkozó

A tavaszi építkezés után kegyetlen nyár következett ránk.
Heteken, hónapokon át nem esett eső, és a közel közel 40 fokos hőségben némán fuldoklott az erdő.
Az út menti bokrok levelei fonnyadtan csüngtek az ágakon, az aszott fű maradéka sárgán porosodott a ház előtt, platán-csemeténk pedig már júliusban elhullatta megsárgult leveleit.
Az erdő lombja is megritkult - a tetőteraszról messze átláttunk rajta, akár kora tavasszal.
És az építkezés romjai... Sokáig azt sem tudtuk hol fogjunk hozzá, csak tébláboltunk a feldúlt, kiszáradt kertben, reményvesztetten.

Hatvanadik tavasz

Bizony - nincs mit szépíteni rajta - ez már a hatvanadik.

Az első egynéhányra ugyan nem  emlékszem, és egy darabig még aztán sem maradt  "írásos nyoma", ahogy  a villanegra fölött sárgába borul a som, a kerítés mellett nyílik a hóvirág, és az erdő alján (hová ilyenkor még lejut a tavaszi napfény) a korhadó illatú avar között egy-egy korai dongó járja az itt is, ott is előbújó apró vadvirágokat.

Az utóbbi években azonban mindig megírtam - évről évre belefeledkezve az ébredő erdő mindig megújuló tavaszi ragyogásába.

Téli hajnal

Hajnal van.

A kályhában hunyorog még némi parázs, s a szoba kellemes melege körülölel. Az éjjel eshetett valamennyi hó, mert odakinn nincs egészen sötét - az ablakokon kéken dereng a dermesztő januári hajnal.


Az idei év első verőcei hajnala.

Kis konyha az erdőn

Az év utolsó meleg, napos óráit ajándékba kaptam.

Váratlanul ért a telefonhívás (nem kell még hazaindulnom) -  és most kicsit tanácstalanul ténfergek a tetőteraszon.

Dél van. A nap még most tápászkodik hegy mögül (a kert aljában lévő bokrok csúcsát épp hogy elérte) és nekem nem kell sietnem sehová, enyém a délután.

Egy békés, szemlélődő délután az erdőn.... - izlelgetem a gondolatot. Tessék-lássék még mérgelődök kicsit (lett volna még mit csinálni - ha tudom előre, nekilátok) de igaz, ami igaz: jól esik a rám szakadt szabadság.

Unoka-találkozó

A nyári napforduló már az én gyerekkoromban is a nagy verőcei találkozások ideje volt,   Nagyapa valamikor ilyen tájt ünnepelte születésnapját. Ennek okán  már korán reggel megkezdődtek az előkészületek,  kikerültek az asztalok, csattogott a fejsze, és  tíz óra felé már ropogott a tűz a bogrács alatt. Nagyapa - fakanállal a kezében - a diófa árnyékában felügyelte a folyamatokat, és fogadta az időközben érkező vendégeket (gyerekeket, unokákat, azaz minket) akik épp csak egy koccintás erejéig tudták elvonni a felelősségteljes feladattól.

Az azóta eltelt 40-50 évben kicsit megváltozott szereposztás - immáron enyém a felelősségteljes feladat, hogy fakanállal a kezemben őrizzem a tűzön rotyogó bográcsot.
Mert hogy időközben én lettem nagyapa...

Apu

Életem során sok nagyszerű zenésztől tanulhattam - Kossuth-díjas karnagytól, tudós orgonistától, elhivatott, egyházzenészektől - gyermekkori jó barátomról nem is beszélve, aki azóta a régi zene nemzetközileg elismert, avatott szakértője.

Mégis, akitől a legtöbbet, a jó zene igazi mibenlétét  megtanulhattam, nem volt zenész.
De  még csak kottaolvasó ember sem.  

Apu.

Újra tavasz

Idén nehezen jön a tavasz.

Lomb még nincs - a tetőteraszról bellátni az egész hegyoldalt a lenti kaputól, fel, egészen a gerincig. Az erdőn zabolátlan böjti szelek nyargalásznak, és hiába süt ezer ágra a nap - bizony nagyon hideg van.

Ehhez mérten Györgyi úgy nyilatkozott, hogy nem bánja, ha előre megyek - ő talán inkább itthon megvárja, míg kinyitom, kitakarítom a hónapok óta bezárt házat, és alaposan befűtök.

Öreg ingaóra

 

Az öreg óra nehezen indult.

Hosszú idő után végre utánam költözött Pestre, és most felkerült a nappalink falára. 

Kopott ingája fáradtan billent egyet-kettőt, aztán megállt. Régi szerkezet már nagyon - nem szereti az utazást, a  változást, kicsit biztatni kell... Néhány próbálkozás után aztán megbékélt új helyével, hangja lassan otthonos lett a szobában, és azóta nem állt meg.

Nem szűnő ketyegése mintha maga volna az Idő, és az Út, mely összeköt távoli elődökkel,akikre én már semmiképpen nem emlékezhetek, de akik most itt vannak velem mégis.

Gyerekkoromban nagymamáék szobájához tartozott ez az óra,  története azonban sokkal régebben kezdődött.

Október végén

Az ősz igazi embert próbáló időszak itt a hegyen.

Persze a tél is az, ha a csikorgó hidegben az erdő halott némaságba dermed - de az más. Azt tudjuk előre, arra készülünk. - jól beöltözve nekiduráljuk magunkat kinti dolgainknak, aztán kipirult arccal be a házba, a jó meleg szobába, száraz ruha, forró tea, és jöhet a bekuckózás a kályha mellé egy jó könyvvel... 

Az ősz más! 

Az ősz ennél sokkal rafináltabb és - alattomosabb. Ígér fűt-fát, aranyló napsütést, ezerszínű erdőt, szép piros csipkebogyót és avarban lapuló szelíd gesztenyét, egész korárnyit. De mire felér a hiszékeny vándor a hegyre, már másik arcát mutatja. - Szürkén gomolyog a köd, a fákról csöpög a víz, a felázott agyagos utak csúsznak, mint a veszedelem, és a napot még csak sejteni sem lehet. 

A Dunkanyar kapujában

A Dunakanyar!
Karnyújtásnyira tőlünk ezer arca, szépsége - Visegrád, Zebegény, Nagymaros, Királyrét, a hegyei között Nógrád, Drégely vára, a Rám-szakadék, erdeiben kisvasutak és vadregényes kis vendéglők, a nagy folyón a hajóutak és strandok, lángossal, sült hekkel és fagyival, sörrel...  Vége-hossza nincs a sornak!
És mi mégis alig mozdulunk ki a kerítésen kívülre!

Na de idén... !
Nem, ezúttal nem a a sok-sok munkáról, kis birtokunk szépüléséről fogok írni.
Idén - nyaraltunk!

Rózsák és levendulák

"Nem is kell messzire utazni, ha egy kis provance-i hangulatra vágysz" - írta egyszer valaki, mikor rácsodálkozott az erdőben megbújó kis terméskő házikóra. 
Ez a gondolat aztán be is fészkelte magát a fejembe. Provance-i tájak jelentek meg előttem - öreg kőfalak, a kertben dús levendulát lengető a forró széllel... 

Igen! -  levendulát kell ültetni a ház környéki, mindig napos, kopár szegélyekbe!

Járvány idején

Hosszú-hosszú távollét után immár hatodik alkalommal festem meg Verőce tavaszi képét itt blogon.
Évről évre ugyanazt a képet. 

Képet a csendről. 

A fákról amelyeken alig látható halványzöld lehelet a most születő lombkorona. Az erdőt át-átjáró napfényről. ami most még leér a földig, és melegére itt is, ott is apró virágok bátortalankodnak az avarban.

Éppen, mint hat éve.

Jó most ez az állandóság.  Ide nem ér fel a nagyváros hetek óta tomboló tömeghisztériája. Itt csend van, s az erdő rendje változatlan. 

November

“Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük”

(Fekete István)

Vége van a nyárnak...

Tétova, várakozó csend, mindenütt.

Az eső elállt, a nap elő-előbújik a hegyek fölött kóborló nehéz, szürke felhők közül. A fák csendesen szárongatják magukat a kora őszi napsütésben, leveleiken ezer gyöngyszemként csillog víz, ami minden apró érintésre hideg permetként zúdul a nyakunkba.

Hát elment...
Amíg mi oda voltunk a nagyvárosban, szép csendben itt hagyott bennünket a Nyár.

Az égből pottyant

Az erdei nyaralónk padlásán pelék laknak. Szoktuk hallani ahogy éjszaka kergetőznek.
Van egy nagyobb rés a  faberakásos mennyezeten ahol néha kukucskálni szoktak. Néznek minket, mi meg őket.
Soha nem jönnek le ide a szobába.

Ma viszont olyan kergetőzés volt odafenn, hogy az egyik figyelmetlen kis pele a lyukon keresztül a szoba közepére pottyant. A másik meg - gondolom rémülten, ahogy mi is - nézte, hogy mi történt. Égből pottyant barátunknak nem történt baja , felszaladt a karnisra. Most ott lapít, nem tudja , hogyan tovább... 
Az az igazság , hogy mi sem.

(Gy)

Az öreg diófa

Az öreg diófa - amióta csak az eszemet tudom - a házhoz tartozott.
Tövében páfrányok nőttek, és a ház előtti tér a legnagyobb kánikulában is elviselhető maradt az árnyékában.

Itt mindig üde maradt a levegő, jóleső a pihenés.
Ha megérkeztünk, ide került ki először az asztal néhány székkel.

Ha elfáradtunk a kertben, itt ültünk le, hogy megigyunk egy pohár szódát vagy egy fröccsöt.
Ha vendég jött, (ez mindig ünnep az erdő  békés magányában) nagyapa abbahagyta a munkát, feljött a kertből, az asztalra abrosz került, gőzölgő kávé, poharak és bor, sőt, többnyire némi sütemény is. Ilyenkor én is oda telepedtem, nem csak az esetleges finomságok kedvéért (bár ez sem volt elhanyagolható szempont) de az öregek csendes beszélgetésében békesség, és felnőttes  titkok lappangtak, amik, úgy éreztem, része az életemnek...
De itt ültünk le a hétköznapok csendjében is, ha nagymama elkészült az ebéddel, vagy ha eljött a délutáni kávé ideje.

Csak esténként kerültük, amennyire lehetett, mert az öreg fa árnyas alját nem csak mi, de a szúnyogok is nagyon szerették :)

Hogy a vén fa mióta állhatott itt - sokáig nem tudtam. Talán az idők kezdete óta.

Nyári vendégjárás

Idén valahogy nehezen indul a verőcei élet.

Egész májusban szakadt az eső, amikor meg végre kisütött a nap, elviselhetetlen (de tényleg!) szúnyoginvázió borított be mindent...

De most mintha elindulna valami - vendégeink egymásnak adják a kert képzeletbeli kilincsét!

Tavasz

Igen, azt hiszem, most már tényleg megérkezett a Tavasz.

Már nagyon vártuk!

Mikor két hete itt jártam, még alig volt jele....  Hidegen és szürkén aludt az erdő -  csak a tavalyi avarból kikandikáló hóvirágok jelezték, hogy hamarosan ébredezni fog.

Búcsú Zolitól

"Most látom őt, amint ledobta terhét és nagyvonalúan elengedte a kezünket. Már régen meg akarta tenni. Ez a tömjénfüstbe burkolózó makrancos fiú, akit úttörőnek sem avattak fel és az osztálytablókon a többiektől távolabb, a kép szélére toltak, most ott áll szokatlan fehér ruhában a fehér kővel a kezében, mosolyog és szeretettel gondol ránk. Látom, hogy szárnyai nőnek és átalakul, mint Kukorica Jancsi a Tündér-kertben.

És most végre, végül itt hagy bennünket viszontlátásig. "




Reményi Imre emlékezik rá...

Halottak napja

November első napjaiban a temetőkről szól az élet.
Az emberek útnak indulnak szülővársuk felé, a temetők bejáránál óriási a sürgés-forgás, autók és emberek egymás hegyén hátán, az aranyló avarban felállított gesztenyesütők mellett fekete kalapos, fekete kabátos vidám fickók kínálják illatos portékájukat. A virágárusok már napokkal ezelőtt átírták az ár-tábláikat - hiszen ha most nem, akkor mikor... ? 

A halottaitól ne sajnálja senki azt a pár ezer forintot!

Dani fája

A kis platán-csemete jóleső otthonossággal nyújtóztatja ágait az aranyló napsütésben.
Most már üres a kert - legfeljebb egy-egy cinege térül-fordul körülötte kíváncsian:
- Hát te...? Eddig nem láttalak...
Aztán reppen is tovább, mert a kis fa ágai megközelíthetetlenek - karókra feszített drótháló védi őket a tél éhes vadjaitól.

Az emberek már elmentek.
Napokig itt jöttek-mentek körülötte, de az ültetés csak váratott magára. Végül mégiscsak megszabadult a gyökereit szorító műanyagtól, pár esetlen szó esik, aztán hullik a friss, puha föld, és - végre! -egy kanna víz...

Kis fácskánk haza érkezett.

Sikerek és kudarcok

A tavaszi nagy kérdést lassan-lassan megválaszolja az Élet. 

Ide költözünk...?

Nem, nem költözünk ide.Nincs mese - ahhoz az itteninél  több hely kellene, belátható időn belül költözhető otthon, a picivel nagyobb komfort. Ez pedig nem megy másképp, arra kell összpontosítani minden erőforrásunkat, hogy ez egyszer megvalósuljon. Ha majd évek múltán lélegzethez jutunk - talán új lendületet vehet a dolog.

És addig...?

Jó volna, ha legalább nem romlana. Ha  mégoly aprókat is - de lépegethetnénk előre. Ha megtalálnánk azokat a lehetőségeket, amik pénz nélkül is szebbé, élhetőbbé teszik.

Ribizli érés idején

Hosszú hetek óta nem jártunk erre. 

Pedig sok minden nyugtalanít! Hírlik, hogy egy disznó három kismalacával vendégeskedik a verőcei kertekben. Már tavasszal láttuk - a veteményesünk is kívánatos csemegékkel csábítja őket...

Eszembe jut három kis ribizlibokrunk is. Ha minden igaz, mostanra már beérett - talán nem kellene az utolsó szemig a madaraknak hagyni. 

És hát a kert.. tudom, ilyenkor hetek alatt elborítja az erdő. Mi lesz vele, ha nem járunk arra?

Erdő alján pici ház . . .

Körülvesz az erdő.

Égigérő, áthatolhatatlan zöld fal a lombkorona, benne ezer élet döng-zsong-csicsereg...  

Csendben  dorombol az erdő  a kora-májusi napsütés andalító melegében.

És alatta...  - erdő alján pici ház - kis  műhelyünk. 

A "Villanegra".


Nagyapa hívta így,  nem kevés öniróniával... és a furcsa név annyira ráragadt az évtizedek alatt, hogy ha akarnám se nevezhetném másképp.

Veteményeskert

Annyi sok panasz után most végre azt írhatom  - tényleg nagyon romantikus, és gyönyörű... :)
Tavasz van - igazi szikrázó napsütéses tavasz!

A természet most tényleg két kézzel szórja meleg áldását mindazokra, akik átvészelték a nehezebb időket.

Tavasz

Két hét múlva aztán beköszöntött végre a tavasz.

A szikrázó napsütés átsüt a még mindig kopasz ágak között, és langyos fényárban úszik az erdő.
Az avarban itt is, ott is ibolya kéklik. A száraz falevelek jólesően szárítgatják magukat a napsütésben, és ha nem nézel oda, néha szemérmesen nyújtózkodnak egyet... - mintha élne, mocorogna az egész erdő.

Költözünk... ?

Mostanában sokat foglalkoztat bennünket a gondolat - Költözzünk ki Verőcére.
Legalább nyárra!
Erdei lét, valamiféle mértéktartóan nomád minimalizmus, permakultúra, meg minden... 

Talán mi is hozzátehetünk valami kicsit tarthatatlan világunk megváltoztatásához.

Dani fája

Lassan öt éve lesz, hogy Dani magunkra hagyott bennünket.

Kezdetektől sokat gondolkoztunk azon, mi módon tehetnénk emlékét maradandóvá. Ha lehet, maradandóbbá, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

Így fogalmazódott meg a gondolat -

ültessünk fát Dani emlékére.

És jöjjünk össze.
Itt, a verőcei háznál, amit annyira szeretett.
Jöjjünk össze mindannyian, mi, akiknek az életében fontos volt, mindannyian, akik úgy érezzük, nélküle nem lehetünk többé azok, akik voltunk.

Kezdenénk az évet...

Múlhatna már a tél.

Lassan március felé kacsintgatunk, készülünk a korai húsvétra, készülnénk nekifogni mindannak, amit erre az évre terveztünk..
... és csak esik, esik szakadatlanul.

Havazik, egész nap.

István

Megint leszakadt múltunk egy darabja....

Leghitelesebben talán saját szavai beszélnek róla

Ezek a sorok itt voltank a kommentek között - Én magam is elég későn fedeztem fel, nem biztos, hogy találkoztatok vele

Idén talán utoljára

Nagy fordulópontokon jól esik egy pillanatra megállni, befelé figyelni.

Én most egy ilyen  ponthoz érkeztem

Itt van az ősz . . .

Itt bizony... már nem csak a hajnalok hűvösek.
Párás, ködös ősz volt szombaton már nap közben is.

Igen, fent jártunk szombaton - végre annyi időre, hogy érdemes volt kinyitni a házat, befűteni, átöltözni... 

Ebben az esztendőben ez nem sokszor fordult elő.
Másról szólt az élet... 
Búcsúztunk... családtagoktól, és velük az életünk egy részétől is. 
És, bár nagyon nehéz, talán nem is lehet tovább lépni, mégis muszáj volt előre nézni, lépni azonnal, gondolkozni, hogyan tovább, hiszen az itt maradottaknak szükségük van ránk.

Alig-alig jártunk itt.
Ha jöttünk is, csak kiraktunk az autóból ezt-azt, és mentünk is vissza.
Amit ide szántunk, hozni kellett mindenképp, mert otthon már végképp nem fér el átalakuló életünk..
De maradni, kipakolni, kitakarítani, befűteni, átöltözni...  nem-igen volt érdemes.

Új szobával gazdagodtunk

Még épp hogy a falak állnak, épp hogy zárhatók az ajtók-ablakok - mi már birtokba vettük új lakóterünket! 

Olyan a ház most, mint egy vázlatrajz:
Bár rengeteg a feladat az igazi használatbavételhez, de a funkciók már körvonalazódnak, leendő hangulata már itt-ott mutatja magát.  
Van már külön hálószobánk -  hűvös, mint a középkori várak termei. Van külön, tágas nappalink - étkezőasztallal, amit négy oldalról körülülhet a család.


Ha most szállóvendégünk akad, immár külön lakosztályt bocsáthatunk a rendelkezésére :) :) 

Újra zárható!

Oly sok szomorúság után éppen ideje, hogy valami jó hírről is beszámoljunk!

A nemrég még omladozó kőház szétkorhadt nyílászárói helyén immár vadonatúj, gyönyörű borovi fenyő ablakok néznek a kertre, bejáratát pedig sok ponton záró, jól szigetelő, szintén  borovi fenyőből készült ajtó védi, szuper-biztonságos zárral!

Szivárvány....

.

Egy pillanatra a szürke felhő benne... - Anyu

Aztán semmi.

Csak a szivárvány. - és halk surrogás… a szökőkút hűsítő permetének alázuhanása.

Ennyi…

Timi elment...

Danikám, azt mondtad, néhány hét, legfeljebb egy-két hónap... Addig kell csak vigyázzak rá...

...aztán jól itt hagytál bennünket...

Mi pedig vigyáztunk egymásra.
Timi és én.

Négy éven át, kitartó, hűséggel... (ő talán kicsit több hűséggel :) )

Idén először... - A Fűszerspirál

Ha hiszitek, ha nem  - lassan végére érünk a télnek!

A városból eltűntek az utolsó hófoltok, enged lassan a fagy, már hajnalonként is 4-5 fok van odakinn, nap közben pedig biztatóan langyos a napsütés.
Már épp ideje volt, hogy - idén  először - szétnézzünk a kis birtokon, megnézzük, félkész kis házunk hogyan vészelte át a telet.

Felhőbe hanyatlott.. . .

Arany János születésének 200. évfordulóján

"Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,Tetején lobogós hadi kopja."

Ott valahol a hegyek mélyén, tőlünk, a verőcei birtoktól alig karnyújtásnyira rejtőznek egy régi-régi vár romjai. Szégyen ide, szégyen oda... még sosem jártam ott.

Kék hegyek vadászai

Gyerekkorunkban faltuk az indiánkönyveket, és filmeket.

Alapmű volt Cooper Nagy Indiánkönyve, a gyarmatosítás korának majd' egy századát átívelő regényciklus.

És a mozifilmek!

Emlékszik még valaki Gojko Mitic filmjeire?
Máig látom a sziklás völgyek útvesztőjét,  érzem az erdők hűvösét, a tágas, füves legelők forró szelét...

A Szabadságot.

Boldog új évet mindenkinek!

Kicsit megkésett a jó kívánság, tudom, de hát idén először ad életjelet magáról a Blog - neki még Új Év van :)
Persze a verőcei Újév kicsit más, mint a nagyvárosok pezsgőmámoros, tüzijáték-sziporkázós szilveszteri mámora.
Itt a ház magára hagyva fagyoskodik a váratlanul komolyra fordult télben. A kopasz ágak között zavartalanul nyargalászik a metsző északi szél, hordja a porhavat. A magaslesről méteres jégcsap lóg, a dagonyánál pedig néhány őz keresgél. Bármit, ami ehető...
A hírek szerint egész komoly hó esett arrafelé.
De most még itt ülünk a nagyváros szívében, és életünk ezer frontján próbáljuk tervezni, beindítani a Boldog Új Esztendőt.
Azt a 2017-et, aminek sok egyéb mellett még mindig fontos motívuma lesz Verőce.

Itt a vége...

Végére értünk.
Lassan végére értünk az esztendőnek. Az idén azt hiszem, utoljára jártunk fenn.

Nagy tervekkel, nagy feladatokkal indultunk - ideje, hogy számot vessünk, mi hogy sikerült.

Végére értünk az építkezés első ütemének is.
Áll a szerkezetkész kőház, levonultak az építők!

A cél: a küzdés maga

Október vége felé járunk.
Fagyok még nincsenek, de a hajnalok már csípősen hidegek, hetek óta esős, nyirkos a világ.

De ezen a hétvégén szerencsénk volt. Az ég kitisztult, ezer ágra süt nap. Meleget ugyan nem ad, de színe lesz tőle az erdőnek – a rőt vörös és aranyló sárga tobzódásában mintha nem fázna annyira az ember.

Érték vagy divat?

Néha a facebookon feltűnik egy-egy öreg ház, vastag, repedezett, szúette mestergerendákkal, robosztus kőfalakkal, kicsi ablakaiban muskátlival… Ilyenkor mindenki ilyen helyre áhítozik, így szeretne élni - vége-hossza nincs az epekedő, lelkes hozzászólásoknak.
Napjaink “divat-hulláma” felkapta a régi idők tárgyi emlékeit. Komoly pénzekért cserélnek gazdát régi rádiók, szenes vasalók, petróleum lámpák, öreg parasztbútorok.

Nyár végén

Nyár vége felé ballagunk.
Nincs már szabadságunk, de igazából nincs már dolgunk sem odafenn. Mégis úgy érezzük, jó gazda módjára szemmel kell tartanunk az építkezést.
Meg hát hajt a kíváncsiság is. Felmegyünk hát most is, csak úgy, néhány órára, hogy körülnézzünk.

Kő vagy tégla? - késhegyre menő viták

Öreg ember fogai bizony tönkremennek.

Egy idő után már nem is javíthatók - az elpusztult öreg fogakat bizony kidobják, és helyébe műanyag fogakat ültetnek.
Azzal is lehet rágni - talán még jobban is - nem fáj, nem érzékeny, nem megy tönkre, ellenálló, korszerű... de hát, ugye, mégsem az igazi...

A verőcei ház most ilyen műfogsort kap.

Luca széke

No igen... mert azért az is készülget!
Lassan, lassan, nem mondom... de mégis csak mindig halad egy kicsit.

Akkor pedig talán a mi házunk is állni fog egyszer!

Szabadságunk második hetében ismét felnéztünk, történt-e már ott valami változás.