2019. november 4., hétfő

November


“Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük”

(Fekete István)


2019. szeptember 12., csütörtök

Vége van a nyárnak...

Tétova, várakozó csend, mindenütt.

Az eső elállt, a nap elő-előbújik a hegyek fölött kóborló nehéz, szürke felhők közül. A fák csendesen szárongatják magukat a kora őszi napsütésben, leveleiken ezer gyöngyszemként csillog víz, ami minden apró érintésre hideg permetként zúdul a nyakunkba.



Hát elment...
Amíg mi oda voltunk a nagyvárosban, szép csendben itt hagyott bennünket a Nyár.




2019. augusztus 28., szerda

Az égből pottyant

Az erdei nyaralónk padlásán pelék laknak. Szoktuk hallani ahogy éjszaka kergetőznek.
Van egy nagyobb rés a  faberakásos mennyezeten ahol néha kukucskálni szoktak. Néznek minket, mi meg őket.

Soha nem jönnek le ide a szobába.

Ma viszont olyan kergetőzés volt odafenn, hogy az egyik figyelmetlen kis pele a lyukon keresztül a szoba közepére pottyant. A másik meg - gondolom rémülten, ahogy mi is - nézte, hogy mi történt. Égből pottyant barátunknak nem történt baja , felszaladt a karnisra. Most ott lapít, nem tudja , hogyan tovább... 

Az az igazság , hogy mi sem.
(Gy)

2019. augusztus 14., szerda

Az öreg diófa


Az öreg diófa - amióta csak az eszemet tudom - a házhoz tartozott.
Tövében páfrányok nőttek, és a ház előtti tér a legnagyobb kánikulában is elviselhető maradt az árnyékában.
Itt mindig üde maradt a levegő, jóleső a pihenés.
Ha megérkeztünk, ide került ki először az asztal néhány székkel.
Ha elfáradtunk a kertben, itt ültünk le, hogy megigyunk egy pohár szódát vagy egy fröccsöt.
Ha vendég jött, (ez mindig ünnep az erdő  békés magányában) nagyapa abbahagyta a munkát, feljött a kertből, az asztalra abrosz került, gőzölgő kávé, poharak és bor, sőt, többnyire némi sütemény is. Ilyenkor én is oda telepedtem, nem csak az esetleges finomságok kedvéért (bár ez sem volt elhanyagolható szempont) de az öregek csendes beszélgetésében békesség, és felnőttes  titkok lappangtak, amik, úgy éreztem, része az életemnek...
De itt ültünk le a hétköznapok csendjében is, ha nagymama elkészült az ebéddel, vagy ha eljött a délutáni kávé ideje.
Csak esténként kerültük, amennyire lehetett, mert az öreg fa árnyas alját nem csak mi, de a szúnyogok is nagyon szerették :)

Hogy a vén fa mióta állhatott itt - sokáig nem tudtam. Talán az idők kezdete óta.

2019. július 15., hétfő

Nyári vendégjárás

Idén valahogy nehezen indul a verőcei élet.

Egész májusban szakadt az eső, amikor meg végre kisütött a nap, elviselhetetlen (de tényleg!) szúnyoginvázió borított be mindent...

De most mintha elindulna valami - vendégeink egymásnak adják a kert képzeletbeli kilincsét!

2019. március 18., hétfő

Tavasz


Igen, azt hiszem, most már tényleg megérkezett a Tavasz.

Már nagyon vártuk!

Mikor két hete itt jártam, még alig volt jele....  Hidegen és szürkén aludt az erdő -  csak a tavalyi avarból kikandikáló hóvirágok jelezték, hogy hamarosan ébredezni fog.

2019. január 25., péntek

Búcsú Zolitól


"Most látom őt, amint ledobta terhét és nagyvonalúan elengedte a kezünket. Már régen meg akarta tenni. Ez a tömjénfüstbe burkolózó makrancos fiú, akit úttörőnek sem avattak fel és az osztálytablókon a többiektől távolabb, a kép szélére toltak, most ott áll szokatlan fehér ruhában a fehér kővel a kezében, mosolyog és szeretettel gondol ránk. Látom, hogy szárnyai nőnek és átalakul, mint Kukorica Jancsi a Tündér-kertben.

És most végre, végül itt hagy bennünket viszontlátásig. "





Reményi Imre emlékezik rá...