Zoli

Megtisztelő kérésetekre elküldöm a Zoli búcsúztatóján felolvasott szöveget. Remélem, ezek a szavak méltóképpen szóltak Zoltánról, Zoltánhoz és mindannyiunkhoz! 

Nem titkolt célom az volt, hogy Zoli halála után olyan méltatást kapjon, mely felér egy apoteózissal. Tudom, hogy ez megint csak szuperlatívusz, de Zoli sok jó képessége és az életemre gyakorolt hatása jóval többet jelent nekem, mit bármilyen panoptikumból kirángatott hérosz hagyatéka, legyen az művész, tudós, történelemcsináló ember. 

Zolit nem fogják tanítani, nem fogják piedesztálra állítani, nem lesz "lovas szobra" a Parlament előtt és a számára meggyőző politikai szereplők sem fogják neki posztumusz sem megköszönni, hogy - a szavaival élve - "annyit kampányolt mellettük". Azon a napon, amikor meghalt, "nem szakították meg adásukat, a világ nagy rádió és tévé csatornái - ahogy ezzel ő annak idején sokat marháskodott - azon a vándor műholdon sincs az emberiség kultúrkincsei közé beillesztve egyetlen aranyköpése sem, mely a Naprendszeren túl hivatott hírt adni az emberi szellem legnagyobb alkotásairól. 

Zoli gyakran példálózott a pékekkel, akik például. kiflit csinálnak és még többször hirdette, hogy legyen az bármilyen kis dolog, mégis nagyszerű, ha az ember azt és csakis azt tudja és akarja beilleszteni az emberiség nagy, közös épületébe. Igaza van és mindenkinek igaza van, aki ezt hiszi, hinni akarja. Hova tegyük különben, hogy gyermekkori terveink sorra dugába dőltek, isteni mivoltunkat csakis idealizmusunk keretein belül tudjuk elhelyezni, fák vagyunk egy hatalmas kerek erdőben, lehulló falevelek, melyek az őszi esőben saras, színtelen avarrá duzzadnak és a téli hidegben tartásukat végleg elvesztve szilánkjaikra törnek. 

Kimondani is borzasztó, hogy bizonyos szempontból mily kicsinyek és jelentéktelenek vagyunk. Azt tanultam Zoli barátomtól, hogy a legfontosabb a másik ember, de amikor a saját fejemből kinézek és megfogalmazom, hogy ki vagyok én és mit gondolok a világról, akkor legyek kérlelhetetlen és megingathatatlanul az, aki vagyok. Ez pedig rangot is ad nekem a végtelenben, olyan méltóságot és tartást, amivel oda lehet állni felebarátaink és a Teremtő elé. 

Amit írtam Zolitól búcsúzva, ennek az érzésnek és gondolatnak a jegyében fogalmazódott meg és a szívemben olyan erő dolgozott közben, amilyen Michelangelo Utolsó Ítélet című freskóján Krisztus karjában és mozdulatában jelenik meg: eltántoríthatatlanul tettem a mérlegre azt a "kicsiny és gyarló" jelenséget, amit Kertész Zoltánnak hívnak és énnálam nem találtatott kevésnek. Egy kicsit közben magam is azzá váltam, ami ő. Nem szégyellem, hogy patetikus vagyok, hanem büszke vagyok rá.

2019, január 6. vasárnap. Józsefvárosi Evangélikus Gyülekezet
Búcsú Zolitól

Nem olyan régen voltunk így együtt, mikor Zoli édesanyját, Marit temettük. 

Akkor nyár volt, meleg, most tél van, hideg. Itt bent a templomban persze nem fázunk, de a belső szobánkban igen. Ha most Zoli itt lenne eleven valójában, már stikában megittunk volna egy felest vagy kettőt.

Tizenkét éves koromban ismertem meg őt, amikor a Németvölgyi úti iskolából a Marczibányi térre kerültem. Mint Karinthy örökzöldjében, a „Tanár úr kérem”-ben a rossz tanuló, úgy álltam a katedrán, mikor az osztályfőnöknő bemutatott az osztályának. Zoliból rögtön előbújt az elesetteket gyámolító keresztes lovag, tudta, hogy az ő embere vagyok, a hónom alá kell nyúlnia. 

Rokonlelkek voltunk: vesztesek és győztesek. Sebzettek, de büszkék. Akkor még nem hallottuk azt, amit később az irodalmárok a Pilinszky jelenségről mondtak: „sugárzó csőd”. Lehet e szebben Krisztust játszani? Aligha. 

Én voltam a tanítvány: Zolinál szolidabb, bizonytalanabb, - mai eszemmel azt mondanám, hogy óvatosabb, de olyan nincs, hogy óvatos gyerek. Az óvatosság a felnőttek fehér botja. Zoli viszont már akkor olyan volt, mint bármikor azután, élete utolsó pillanatáig. Az elhívatottság bizonyossága és a

tüzes temperamentum örvénylett benne, mely a külvilág számára inkább tűnt romantikus, dagályos idealizmusnak, érzelgős, kezelhetetlen ingerültségnek. Ha valamit idővel tudunk, akkor az az, hogy mindenkit meg  lehet érteni. Zoli nem volt könnyű gyerek sem a családja, sem a szűkösebb-tágasabb környezete számára. A kérdés csak az, hogy őt megértette e valaki? Az édesanyja jól ismerte, azért is nem tudta igazán elengedni. 

Meséltem egy pszichiáter ismerősömnek Zoliról, ő azt mondta, egészen biztosan Asperger szindrómás volt. Ez az autizmus egy szolidabb változata. Nem volt képtelen az érzelmek artikulálására, de a mértékkel (és olykor az idővel) komoly gondjai voltak. 

Ma, ha valaki túl sokat időzik a virtuális térben, azt mondják rá, hogy „kocka”. Zoli egy percet sem időzött abban a térben, amit virtuálisnak szokás nevezni - bár mondhatni: egész élete „virtuális” volt - viszont kockább volt a kockánál. Mindnyájunk által jól ismert szófordulata szerint „a dolgokat élesen el kell különíteni egymástól”. Az óra volt az attribútuma. Legnagyobb csodálatomat talán azzal vívta ki, hogy a referenciák akkor sem érdekelték, ha legkedvesebb hőseitől származtak. Számára egyetlen dolog volt döntő: az, hogy erről vagy arról, mit gondol Kertész Zoltán. Ugye ismerősek ezek a szavak? 

Klisékben gondolkodott és azokba úgy kapaszkodott, mint riadt magzat a köldökzsinórjába. Iszonyú erővel tudott kapaszkodni és olyan fogódzkodókat kovácsolt héphaisztoszi megszállottsággal, amihez csak az istenek kovácsának remekművei hasonlíthatók. Héphaisztoszt - mikor cemende felesége megcsalta - kinevették az Olümposzon, mégis ő volt az, aki műhelyében elkészítette

Zeusz villámait, Pallasz Athéné rettegett pajzsát és Erósz nyilait. Most látjuk Zoli csapzott, kormos alakját, de nézhetjük őt lágyabb formában, ahogy törékeny teste életre kel Gepetto mester asztalán. Ő már más: kedves, gyermeki, ártatlan, nem az epikus, hanem a lírai figura. Dacos, de szerethető Pinocchio, akinek sok viszontagságon keresztül kell megtanulnia ezt a folyton változó, plasztikus életet. Zoliról lehet mondani: nehezen kommunikált, nehezen alkalmazkodott, nem volt gyakorlatias. 

Pedig hogy tudott beszélni a fizikáról és a dolgok pofon egyszerű természetéről. Istenem, ha azt a fizika tanárnőnk hallotta volna! Pedig hallotta, hallhatta volna. Hiányzott belőle egy alkatrész. Drámája részben az volt, hogy a mi gyerekkorunkban még nem ismerték az Asperger szindrómát és Zoltánt sosem különlegesnek kezelték, hanem különcnek. Kölyökként súlyos partitúrákat cipelt a táskájában tankönyvek helyett és ő is szamárrá változott, mint Pinocchio, amikor „bölcs” tanáraink a szamárpadba ültették, ahol ceruzával a kezében vezényelte a halhatatlanok ódáit. Aztán este visszalógtunk a suliba, felmentünk a sötét osztálytermekbe és szellemesdit játszottunk. Ódon lépcsőházakban firkáltuk át az ellenőrzőnkben az aznapi szekundákat. Titokban - no hiszen - követtük a csajokat és kinevettek bennünket, mert arcpirítóan cinkek voltunk. 

Ami a kötelességeket és az azzal kapcsolatos sikereket illeti, azt mondták: „nem vagyunk egymásra jó

hatással”. Mi tagadás. Aztán jó ideig nem láttuk egymást. Évek multán rendre felbukkantunk és összetalálkoztunk valahol a Lövőház utca környékén és hogy egyre nagyobbak lettünk, egy-két korsó sör mellett újra rácsodálkoztunk arra, hogy még mindig rokonlelkek vagyunk. Nem akarom elmesélni az egész életünket. Idővel elválaszthatatlanok lettünk. Nem voltunk sülve-főve együtt, megvolt a magunk élete, de elég volt belefújni a varázssípba és a másikunk ott termett. (Most aztán fújhatjuk!) 

Bizonyos értelemben én sikeresebb lettem, vagy inkább szokványosabb eredményeket értem el. (Na azért az is megérne egy misét!) Ő sosem panaszkodott arra, hogy én szereztem valamit, amit ő nem. Élete végén sem panaszkodott. Csak a hajléktalanszálló ágypoloskáira és a durva lelkű szobatársakra. A haláltól félt, de nem eléggé. Kettőnk kapcsolatában mindvégéig ő maradt a mester és én a tanítvány. 

Szeretett engem a szabálytalanságomért, a filantrópizmusomért, a „jó gyerekségemért”, de azt hiszem leginkább azért ragaszkodott hozzám, mert az én lelkemben otthonra talált majd minden szenvedélye. A harcos, a fakír, a próféta, a komédiás és a mártír. Én is szerettem és becsültem őt. Az én szememben ő nemcsak héphaisztoszi, de prométheuszi hős is volt, mint nagy bálványa: Ludwig van Beethoven. Az eszmények, az ideák világából hozta a portékáit, szembeszállt mindenkivel,

vélt vagy valós ellenséggel, hű vagy hűtlen baráttal és szembeszállt Isten szélmalmaival is. Sokat gyötrődött emiatt. Fájón egyenes volt és következetes és most már az sem számít, hogy eszményi világa nem evilági vergődéseiben vagy elvétett pörölycsapásaiban fog beteljesülni, hanem azokban a

nanorészecskékben, amik e pörölycsapások hullámait viszik tovább észrevétlenül a megmaradtak és az örökkévalóság felé. A sziklához láncolt Prométheuszt, aki az istenekkel szemben, az emberek sorsát viselte a szívén és akit „árulásáért” Zeusz arra ítélt, hogy máját egy sas óriás marcangolja végtelennek tűnő időkön át, végül Héraklész menti majd meg, s így Zeusz kegyéből Prométheusz visszatérhet az istenek közé. 

Hogy milyennek láttuk Zolit egyenként, mint szülő, fivér, rokon és barát? 

Édesanyja, Mari most máteri melegséggel azt mondaná, hogy 

 - Az a ti bajotok gyerekeim, hogy ezzel a vátesz dologgal tömitek egymás fejét, ahelyett hogy valami hasznosat csinálnátok - Zoli pedig összeszorítaná a száját és cinkos tekintettel azt felelné: 

- Nem anyu, nincs igazad.

Azt talán mindnyájan érezzük, hogy Zoltán a maga mértékében mégiscsak elvetélt titán volt, aki nem e földön szerzett magának kincseket. De akkor hol? A pokolban vagy a mennyországban? Nagy szavak, de melyikünk alternatívája más? Ezt a kínzó kérdést Zoli sokszor tette föl, pedig oly ártalmatlan volt, mint a ma született bárány és néha oly kurtán-furcsán udvarias, mint egy naiv lelkű illemtanár. 

Barátunk lelkét kevesen ismerték jól. Vagy sokan? Senkivel sem mulattam annyit, mint vele. Egy-egy találkozásunk ilyenkor felért egy eszelős terápiával. Szinte mindent kifiguráztunk és mint a bakfis lányok, vég nélkül vihogtunk az élet visszás dolgain és a saját esendőségünkön. Hála Istennek, nagyon komolytalanok voltunk! Mit mondhatnék még? Annyi mindent, de a legtöbb emlék megmarad magántulajdonban, mely persze idővel megosztható. Kertész Zoltán nem volt szép, sikeres és híres, megadatott neki, hogy ne legyen az. Most pihen, de eljön majd érte Héraklész, ahogy minden igaz emberhez eljön az ő istene és hazaviszi az üdvözültek közé. 

Most látom őt, amint ledobta terhét és nagyvonalúan elengedte a kezünket. Már régen meg akarta tenni. Ez a tömjénfüstbe burkolózó makrancos fiú, akit úttörőnek sem avattak fel és az osztálytablókon a többiektől távolabb, a kép szélére toltak, most ott áll szokatlan fehér ruhában a fehér kővel a kezében, mosolyog és szeretettel gondol ránk. Látom, hogy szárnyai nőnek és átalakul, mint Kukorica Jancsi a Tündér-kertben. 

És most végre, végül itt hagy bennünket viszontlátásig. 

(Reményi Imre.)