2021. június 26., szombat

Unoka-találkozó

A nyári napforduló már az én gyerekkoromban is a nagy verőcei találkozások ideje volt,   Nagyapa valamikor ilyen tájt ünnepelte születésnapját. Ennek okán  már korán reggel megkezdődtek az előkészületek,  kikerültek az asztalok, csattogott a fejsze, és  tíz óra felé már ropogott a tűz a bogrács alatt. Nagyapa - fakanállal a kezében - a diófa árnyékában felügyelte a folyamatokat, és fogadta az időközben érkező vendégeket (gyerekeket, unokákat, azaz minket) akik épp csak egy koccintás erejéig tudták elvonni a felelősségteljes feladattól.

Az azóta eltelt 40-50 évben kicsit megváltozott szereposztás - immáron enyém a felelősségteljes feladat, hogy fakanállal a kezemben őrizzem a tűzön rotyogó bográcsot.
Mert hogy időközben én lettem nagyapa...

2021. április 26., hétfő

Apu

Életem során sok nagyszerű zenésztől tanulhattam - Kossuth-díjas karnagytól, tudós orgonistától, elhivatott, egyházzenészektől - gyermekkori jó barátomról nem is beszélve, aki azóta a régi zene nemzetközileg elismert, avatott szakértője.

Mégis, akitől a legtöbbet, a jó zene igazi mibenlétét  megtanulhattam, nem volt zenész.
De  még csak kottaolvasó ember sem.  

Apu.

2021. március 20., szombat

Újra tavasz


Idén nehezen jön a tavasz.
Lomb még nincs - a tetőteraszról bellátni az egész hegyoldalt a lenti kaputól, fel, egészen a gerincig. Az erdőn zabolátlan böjti szelek nyargalásznak, és hiába süt ezer ágra a nap - bizony nagyon hideg van.

Ehhez mérten Györgyi úgy nyilatkozott, hogy nem bánja, ha előre megyek - ő talán inkább itthon megvárja, míg kinyitom, kitakarítom a hónapok óta bezárt házat, és alaposan befűtök.

2020. október 31., szombat

Öreg ingaóra

 

Az öreg óra nehezen indult.

Hosszú idő után végre utánam költözött Pestre, és most felkerült a nappalink falára. 

Kopott ingája fáradtan billent egyet-kettőt, aztán megállt. Régi szerkezet már nagyon - nem szereti az utazást, a  változást, kicsit biztatni kell... Néhány próbálkozás után aztán megbékélt új helyével, hangja lassan otthonos lett a szobában, és azóta nem állt meg.

Nem szűnő ketyegése mintha maga volna az Idő, és az Út, mely összeköt távoli elődökkel,akikre én már semmiképpen nem emlékezhetek, de akik most itt vannak velem mégis.


Gyerekkoromban nagymamáék szobájához tartozott ez az óra,  története azonban sokkal régebben kezdődött.

2020. október 25., vasárnap

Október végén

Az ősz igazi embert próbáló időszak itt a hegyen.
Persze a tél is az, ha a csikorgó hidegben az erdő halott némaságba dermed - de az más. Azt tudjuk előre, arra készülünk. - jól beöltözve nekiduráljuk magunkat kinti dolgainknak, aztán kipirult arccal be a házba, a jó meleg szobába, száraz ruha, forró tea, és jöhet a bekuckózás a kályha mellé egy jó könyvvel... 
Az ősz más! 
Az ősz ennél sokkal rafináltabb és - alattomosabb. Ígér fűt-fát, aranyló napsütést, ezerszínű erdőt, szép piros csipkebogyót és avarban lapuló szelíd gesztenyét, egész korárnyit. De mire felér a hiszékeny vándor a hegyre, már másik arcát mutatja. - Szürkén gomolyog a köd, a fákról csöpög a víz, a felázott agyagos utak csúsznak, mint a veszedelem, és a napot még csak sejteni sem lehet. 

2020. augusztus 13., csütörtök

A Dunkanyar kapujában


A Dunakanyar!
Karnyújtásnyira tőlünk ezer arca, szépsége - Visegrád, Zebegény, Nagymaros, Királyrét, a hegyei között Nógrád, Drégely vára, a Rám-szakadék, erdeiben kisvasutak és vadregényes kis vendéglők, a nagy folyón a hajóutak és strandok, lángossal, sült hekkel és fagyival, sörrel...  Vége-hossza nincs a sornak!
És mi mégis alig mozdulunk ki a kerítésen kívülre!

Na de idén... !
Nem, ezúttal nem a a sok-sok munkáról, kis birtokunk szépüléséről fogok írni.
Idén - nyaraltunk!

2020. május 20., szerda

Rózsák és levendulák

"Nem is kell messzire utazni, ha egy kis provance-i hangulatra vágysz" - írta egyszer valaki, mikor rácsodálkozott az erdőben megbújó kis terméskő házikóra. 
Ez a gondolat aztán be is fészkelte magát a fejembe. Provance-i tájak jelentek meg előttem - öreg kőfalak, a kertben dús levendulát lengető a forró széllel... 
Igen! -  levendulát kell ültetni a ház környéki, mindig napos, kopár szegélyekbe!

2020. április 4., szombat

Járvány idején

Hosszú-hosszú távollét után immár hatodik alkalommal festem meg Verőce tavaszi képét itt blogon.
Évről évre ugyanazt a képet. 

Képet a csendről. 
A fákról amelyeken alig látható halványzöld lehelet a most születő lombkorona. Az erdőt át-átjáró napfényről. ami most még leér a földig, és melegére itt is, ott is apró virágok bátortalankodnak az avarban.

Éppen, mint hat éve.

Jó most ez az állandóság.  Ide nem ér fel a nagyváros hetek óta tomboló tömeghisztériája. Itt csend van, s az erdő rendje változatlan. 

2019. november 4., hétfő

November


“Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük”

(Fekete István)


2019. szeptember 12., csütörtök

Vége van a nyárnak...

Tétova, várakozó csend, mindenütt.

Az eső elállt, a nap elő-előbújik a hegyek fölött kóborló nehéz, szürke felhők közül. A fák csendesen szárongatják magukat a kora őszi napsütésben, leveleiken ezer gyöngyszemként csillog víz, ami minden apró érintésre hideg permetként zúdul a nyakunkba.



Hát elment...
Amíg mi oda voltunk a nagyvárosban, szép csendben itt hagyott bennünket a Nyár.




2019. augusztus 28., szerda

Az égből pottyant

Az erdei nyaralónk padlásán pelék laknak. Szoktuk hallani ahogy éjszaka kergetőznek.
Van egy nagyobb rés a  faberakásos mennyezeten ahol néha kukucskálni szoktak. Néznek minket, mi meg őket.

Soha nem jönnek le ide a szobába.

Ma viszont olyan kergetőzés volt odafenn, hogy az egyik figyelmetlen kis pele a lyukon keresztül a szoba közepére pottyant. A másik meg - gondolom rémülten, ahogy mi is - nézte, hogy mi történt. Égből pottyant barátunknak nem történt baja , felszaladt a karnisra. Most ott lapít, nem tudja , hogyan tovább... 

Az az igazság , hogy mi sem.
(Gy)

2019. augusztus 14., szerda

Az öreg diófa


Az öreg diófa - amióta csak az eszemet tudom - a házhoz tartozott.
Tövében páfrányok nőttek, és a ház előtti tér a legnagyobb kánikulában is elviselhető maradt az árnyékában.
Itt mindig üde maradt a levegő, jóleső a pihenés.
Ha megérkeztünk, ide került ki először az asztal néhány székkel.
Ha elfáradtunk a kertben, itt ültünk le, hogy megigyunk egy pohár szódát vagy egy fröccsöt.
Ha vendég jött, (ez mindig ünnep az erdő  békés magányában) nagyapa abbahagyta a munkát, feljött a kertből, az asztalra abrosz került, gőzölgő kávé, poharak és bor, sőt, többnyire némi sütemény is. Ilyenkor én is oda telepedtem, nem csak az esetleges finomságok kedvéért (bár ez sem volt elhanyagolható szempont) de az öregek csendes beszélgetésében békesség, és felnőttes  titkok lappangtak, amik, úgy éreztem, része az életemnek...
De itt ültünk le a hétköznapok csendjében is, ha nagymama elkészült az ebéddel, vagy ha eljött a délutáni kávé ideje.
Csak esténként kerültük, amennyire lehetett, mert az öreg fa árnyas alját nem csak mi, de a szúnyogok is nagyon szerették :)

Hogy a vén fa mióta állhatott itt - sokáig nem tudtam. Talán az idők kezdete óta.

2019. július 15., hétfő

Nyári vendégjárás

Idén valahogy nehezen indul a verőcei élet.

Egész májusban szakadt az eső, amikor meg végre kisütött a nap, elviselhetetlen (de tényleg!) szúnyoginvázió borított be mindent...

De most mintha elindulna valami - vendégeink egymásnak adják a kert képzeletbeli kilincsét!

2019. március 18., hétfő

Tavasz


Igen, azt hiszem, most már tényleg megérkezett a Tavasz.

Már nagyon vártuk!

Mikor két hete itt jártam, még alig volt jele....  Hidegen és szürkén aludt az erdő -  csak a tavalyi avarból kikandikáló hóvirágok jelezték, hogy hamarosan ébredezni fog.

2019. január 25., péntek

Búcsú Zolitól


"Most látom őt, amint ledobta terhét és nagyvonalúan elengedte a kezünket. Már régen meg akarta tenni. Ez a tömjénfüstbe burkolózó makrancos fiú, akit úttörőnek sem avattak fel és az osztálytablókon a többiektől távolabb, a kép szélére toltak, most ott áll szokatlan fehér ruhában a fehér kővel a kezében, mosolyog és szeretettel gondol ránk. Látom, hogy szárnyai nőnek és átalakul, mint Kukorica Jancsi a Tündér-kertben.

És most végre, végül itt hagy bennünket viszontlátásig. "





Reményi Imre emlékezik rá...

2018. november 5., hétfő

Halottak napja

November első napjaiban a temetőkről szól az élet.
Az emberek útnak indulnak szülővársuk felé, a temetők bejáránál óriási a sürgés-forgás, autók és emberek egymás hegyén hátán, az aranyló avarban felállított gesztenyesütők mellett fekete kalapos, fekete kabátos vidám fickók kínálják illatos portékájukat. A virágárusok már napokkal ezelőtt átírták az ár-tábláikat - hiszen ha most nem, akkor mikor... ? 

A halottaitól ne sajnálja senki azt a pár ezer forintot!

2018. október 8., hétfő

Dani fája



A kis platán-csemete jóleső otthonossággal nyújtóztatja ágait az aranyló napsütésben.
Most már üres a kert - legfeljebb egy-egy cinege térül-fordul körülötte kíváncsian:
- Hát te...? Eddig nem láttalak...
Aztán reppen is tovább, mert a kis fa ágai megközelíthetetlenek - karókra feszített drótháló védi őket a tél éhes vadjaitól.

Az emberek már elmentek.
Napokig itt jöttek-mentek körülötte, de az ültetés csak váratott magára. Végül mégiscsak megszabadult a gyökereit szorító műanyagtól, pár esetlen szó esik, aztán hullik a friss, puha föld, és - végre! -egy kanna víz...


Kis fácskánk haza érkezett.

2018. augusztus 31., péntek

Sikerek és kudarcok

A tavaszi nagy kérdést lassan-lassan megválaszolja az Élet. 

Ide költözünk...?

Nem, nem költözünk ide.Nincs mese - ennél több hely kell, a belátható időn belül költözhető otthon, a picivel nagyobb komfort. Ez pedig nem megy másképp, erre kell összpontosítani minden erőforrásunkat. Aztán, ha majd évek múltán lélegzethez jutunk - talán új lendületet vehet a dolog.

És addig...?

Jó volna, ha legalább nem romolna. Ha  mégoly aprókat is - de lépegethetnénk előre. Ha megtalálnánk azokat a lehetőségeket, amik pénz nélkül is szebbé, élhetőbbé teszik.

2018. június 16., szombat

Ribizli érés idején

Hosszú hetek óta nem jártunk erre. 

Pedig sok minden nyugtalanít! Hírlik, hogy egy disznó három kismalacával vendégeskedik a verőcei kertekben. Már tavasszal láttuk - a veteményesünk is kívánatos csemegékkel csábítja őket...


Eszembe jut három kis ribizlibokrunk is. Ha minden igaz, mostanra már beérett - talán nem kellene az utolsó szemig a madaraknak hagyni. 

És hát a kert.. tudom, ilyenkor hetek alatt elborítja az erdő. Mi lesz vele, ha nem járunk arra?

2018. május 3., csütörtök

Erdő alján pici ház . . .

Körülvesz az erdő.

Égigérő, áthatolhatatlan zöld fal a lombkorona, benne ezer élet döng-zsong-csicsereg...  


Csendben  dorombol az erdő  a kora-májusi napsütés andalító melegében.

És alatta...  - erdő alján pici ház - kis  műhelyünk. 

A "Villanegra".


Nagyapa hívta így,  nem kevés öniróniával... és a furcsa név annyira ráragadt az évtizedek alatt, hogy ha akarnám se nevezhetném másképp.