Új tavasz

Újra tavasz van - és én négy hónapja nem jártam erre.
Négy hónap! Te jó ég... Mi vár engem odafenn ennyi idő után? Ráadásul egy ilyen hosszú, szokatlanul hideg, havas tél után?

Március elején aztán megmakacsoltam magam: Megyek! Ha csak egy napra is, még ha soron kívüli szabadsággal is, de megyek, mert odakint langyos tavaszi napsütés ébresztgeti világot, és ezt Verőcén látni kell! Nem is beszélve az ébredező darazsakról, akik egy-kettőre birtokba veszik az elhagyott faházat, ha nem vagyok időben résen.

Mentem hát. Kicsit félve ugyan, mert ennyi idő után többnyire sokkoló, amit az ember ott talál....

Verőce naptárlapjairól

Borongós ősz van már.

A tetőteraszra kirakom még az asztalt, székeket, fázósan üldögélek egy kicsit (kávé mellett, természetesen), de már hűvös van ehhez. Nehéz szürke felhők járják az eget, és ha olykor ki is süt a nap, ide már csak délután jut belőle egy kevés . Ereje azonban már ilyenkor sincs.

Bizony ennek is eljött az ideje: bent a szobában, kályha doromboló melege mellett már kellemesebb. 

Egyedül vagyok - és az őszi erdő szomorú csendjében az elmúlt nyarat keresem. Hová lett...? Nem írtam róla egy sort sem... Tétován lapozgatom emlékezetem naptárlapjait - talán sikerül mégis életre kelteni,  mi minden történt itt idén, amíg a nyár zajos ünnepe végleg el nem csendesedett.

Maverick

A "Maverick" szó angol eredetű, és érdekes története van: eredetileg egy amerikai személynévből vált köznévvé.
A szó Samuel Augustus Maverick (1803–1870) texasi ügyvéd, politikus és földbirtokos nevéből származik.

Maverick híres volt arról, hogy nem bélyegezte meg a saját szarvasmarháit, amikor a többi állattartó ezt tette. Emiatt a jelöletlen, „gazdátlan” marhákat "Maverick's cattle"-nek hívták.

Wc felújítás

Belátom, ez a cím bizony nem sikerült túl romantikusra. 

A dolog fontosságát azonban nem lehet vitatni, mert a nevezetes helység minden kétséget kizáróan a ház legrémisztőbb pontja volt. Ide az urbánusabb lelkületű hölgyek komoly szükség esetén is csak minden bátorságukat összeszedve mertek belépni.

Mert nem elég, hogy nincs vezetékes víz (ez önmagában is elég rémisztő), de nem volt világítás sem, a  vakolat omladozott, a repedésekben pedig mindenféle szörnyek laktak.  A helyzetet csak  tovább rontották a pelék, akik ki-be mászkáltak, teleszemeteltek mindent, és ha szerencséd volt, még személyesen is találkozhattál velük. Ilyenkor a tető alatt lapítottak, félreérthetetlenül jelezve, hogy nekik pont így jó, ahogy van, és legjobb lenne, ha nem is okvetetlenkednél körülöttük. 

Tíz éves a blog

Bizony, immáron tíz éve, hogy itt a blogon jegyzem a Verőcén történt legfontosabb eseményeket.

Tíz év! De sok víz lefolyt azóta a Dunán!

Születése idején az 50. éves évfordulónk előkészítését volt hivatva megtámogatni.  A nevezetes alkalomra hivatalos volt a család apraja-nagyja, és mi nagyon ki akartunk tenni magunkért. Emlékszem, mekkora lendülettel estünk neki, hogy lelket leheljünk a vadregényes, elhagyott birtokba!

A som

Somlekvárt készíteni - keserves mesterség.

Apró, kemény húsú gyümölcsének nagy része mag - átpréselni valami apró lyukú szűrőn  eleinte teljesen reménytelennek tűnik. 

Az eredmény azonban nagyon csábító: különös, fanyar zamata évek óta hozzátartozik a karácsonyi ünnepeinkhez.

Története azonban nem itt, a konyhában kezdődik.

Elkészült!

Eljutottunk hát idáig is!
Nyár derekára - nyolc hosszú év után - újra korlátja van a tetőterasznak!

Régi adósságom ez - évek óta ígérem a gyerekeknek, akik, ha itt járnak, nem győzik távol tartani az unokákat a tetőterasztól.

Idén tehát nagy volt az elhatározás: kerül amibe kerül, de a májusi vendégjárás idejére kész lesz a korlát!

Így aztán idén korán megkezdődtek a verőcei munkálatok: márciusban álltak már az oszlopok, s egész tavasszal nagy elánnal folyt a munka. Vendégeink mégis csak egy mutatóba elkészült rövid szakaszt láthattak.

Eljött a június vége. A korlát végig ért már a homlokzaton, a gyerekek már birtokba vehették a tetőteraszt, de az erdő felől még mindig hiányzott egy jókora szakasz.

Péter-Pálkor

A nyári napforduló, június utolsó hétvégje a verőcei évad legjelentősebb, igazi piros betűs ünnepe. Ide várjuk ilyenkor gyerekeinket, unokáinkat. Sokukat év közben alig látjuk, hisz szerte széjjel élnek az országban, Füzértől Debrecenen át egészen Badacsonyig...

Igen, Badacsonyig! 

Mert hogy idén Dettiéket is várjuk a két aprósággal - hadd élvezze együtt az egész siserehad a nyári erdő felhőtlen szabadságát!

Két csapat

Hogy egy-egy blog-bejegyzés kikhez ér el, kik olvassák - legtöbbször örök titok marad. Ezen néha eltöprengek,  és (átmenetileg mellőzve a meddő írogatást) kicsit elbizonytalanodom, az események pedig lassan elmaradnak mögöttem, s belepi őket  feledés szürke pora.

Naplóm azonban szép lassan mégiscsak gyarapszik, (megőrizvén tetteink hősi történetét a kései utókor számára ) és időről időre a legváratlanabb helyekről jön a visszajelzés:  "Igen, ezt olvastam a blogon..."  Ilyenkor (boldog egymásra találással) váltunk pár szót az erdei lét varázslatos voltáról, a birtok ügyes-bajos dolgairól s a beszélgetés rendszerint azzal zárul, hogy "Egyszer gyere el, nézd meg!"  

A beígért meghívásokat pedig idővel illik valóra váltani - megérett hát a helyzet, hogy munkatársaimat meghívjam egy igazi verőcei bográcsozásra. Kellő mennyiségű borral és pálinkával megspékelve persze... 

És ha már az enyémek jönnek, ne maradjanak ki a jóból Györgyi munkatársai sem!

Márciusi napló

Március első napjaiban jártunk.

Tavaszt ígérő, szemérmetlenül napsütéses február volt mögöttünk, és  mi már nagyon menni akartunk. Rengeteg a tervünk, vendégek egész sorát várjuk idén is, és persze látni kell a kora tavaszi hóvirág-mezőt, a sárgálló somot. 

Talán az aranyeső is virágzik már...

Menjünk!

Januári emlék

Az idei év egy soron kívüli kiruccanásal kezdődött.

Ági lányom még karácsony tájt állt elő azzal, hogy szeretné itt, Verőcén kipihenni hétköznapjainak viszontagságait. Természetesen párjával kettesben, mert hát Lacinak is látni kell,  milyen csodálatos hely ez.... Megengedném-e valamikor, hogy  pár napot itt töltsenek?

Hát hogyne engedném! Na de ilyenkor? Télen? Amikor a legkeményebb itt az élet? Azt a  néhány világos órát favágással töltheted,  hogy aztán a kis házban kuporogva rakhasd a tüzet a majd 16 órányi éjszakában... Biztos, hogy ettől fogja Laci megszeretni Verőcét?

De Ági hajthatatlan volt. Így aztán végül kompromisszumot kötöttünk: feljövök már pénteken, kitakarítok, befűtök, vágok némi fát is -  hogy aztán szombaton, ha megérkeznek, egy Ágnes-napi fülhúzogatás után  átadjam nekik a terepet. Utána aztán addig maradnak, amíg bírják.

Vége van évnek

"Elment a nyár. Sokáig búsan botorkált még a kertek alatt a délutáni napsütésben, de könnyű gúnyáját megtépték az ősz csahos szelei, dérharmatot hintettek rá hűtlen hajnalok, hát inkább elment… Miért is maradt volna? Ami hosszú hónapokon épült, szépült, erősödött dús keze nyomán, azt széthordták az emberek, és ami még kint maradt, azzal hányavetin játszik az ősz."

(Fekete István)

Igen, elment a nyár, és elment utána az ősz is. Az erdő megritkult, a kert csendes és messzenéző, a tetőteraszról pedig ellátni már Duna távoli, ködös völgyéig. 

Nyári beszámoló

Az idei nyárról nem készült egyetlen beszámoló sem.

Időről időre eszembe jut, mint valami nyomasztó adósság (ha már blogot vezet az ember, hát vezesse tisztességesen) de itthoni életünk terhei mellett távoli lett a kis erdei ház, s idegen az erdő, ami nem hozott békességet az életünkbe. Meg különben is: kinek, minek...? Miről, kinek, hogyan kellene írni?

Egyszóval elővett az "alkotói válság".

Aztán letisztultak lassan zavaros kétségeim, és helyükre kerültek a dolgok. Végül is ez egy blog - Napló, még ha elektronikus is. Helye van hát benne mindennek, ami Verőcén történik.

Feljegyeznivaló pedig akadt bőven ezen a nyáron is. Most hát, hogy pótolni szeretném majd' féléves elmaradásom, a történet elejtett fonalát valahol a tavaszi emlékeim között kell keresgélnem...

Tavaszi lendület

Március közepén aztán beköszöntött végre az igazi tavasz. 

Nem hozott ugyan hirtelen meleget - hideg böjti szelek járják a lombtalan erdőt - de a langyos tavaszi nap megsimogatja a tavalyi avart, és ettől apró vadvirágok milliói bátortalankodnak az áldott fény felé. Nyílik már az ibolya (még fehér is akad közöttük) ezernyi tüdőfű, keltike, és még ki tudja, mi minden.

Az erdő alján pedig egyszeriben sárgába borult a som, az aranyeső.

Kezdődik az év

Mostanában  -  hájjal kenegetve blogírói önérzetemet - többen hiányolták  az  újabb blogbejegyzéseket. Igaz, alighanem kissé egysíkúak ezek az írások, mert – ahogy nemrég fogalmazta valaki - „valahogy mindig az a végkicsengés, hogy milyen jó itt kávézni”

Hát ez igaz. A tetőteraszon feltálalt kávénak valóban nincs párja. Nélküle talán fel sem kelne a nap a Borbélyhegy mögül!

Csak hát mostanában nem ezeken van a hangsúly. A hangsúly a feladatok végtelen során van, melyek sokszor nem épp testhezállók. Számtalan tervünknek feladatunknak végére járni pedig (ezt évről évre tisztábban látom) mind kevesebb az idő, fogynak az esélyek - tehát hajrá…! gyerünk, csináljuk, intézzük, még gyorsabban, még intenzívebben…!

…még több munka, még több ügyintézés, még több  pénz...

Kertünk növényei

Január van. 

Hideg, sötét, esős január.
Ilyenkor mély depresszióban gubbaszt az ember otthon az asztala mellett, kimoccanni esze ágában sincs, és teljességgel elképzelhetetlenek tartja, hogy valaha is még egyszer nyár legyen...

Nincs is ennél alkalmasabb idő arra, hogy számba vegyük kertünk flóráját és gazdagítására vonatkozó terveinket!

Elkezdtük hát összeírni a kis erdei birtokon fellelhető növények listáját, mely a blog folyamatosan gazdagodó "Növényeink"  oldalán kapott helyet

Év végén...

Dermedt némaságban hallgat az éjszakai erdő, csak a ház ablaka néz ki hunyorogva a decemberi sötétségbe. 

Az asztalon két mécsestartó. Valamikor Dani hozta ide, és most évről évre felloban bennük a két halványan pilákoló kis fény - az emlékezés lángja. 

Vénasszonyok nyara

Eljött az ősz, és csendes, öreges ragyogásával bearanyozta a kertet a Vénasszonyok Nyara.

A nyár tikkasztó szárazsága után fellélegzett  a kert, az erdő. 

Sokak kedvenc időszaka ez - nekünk is talán az év legtermékenyebb napjai következtek.

Jöttünk szinte minden héten, mintha haza járnánk. Érkezésünkre hétről hétre megtelt a tetőterasz élettel, jó volt a megszokott békés rend a dolgos mindennapok apró kellékeivel,  mi pedig töltekeztünk a napfényes csenddel és a semmihez sem fogható nyugalommal, amivel az erdő körülvett.

Nyári kőműveskedés

Június elején végre magunk maradtunk az "elkészült" tetővel.

Ez az "elkészült" jelző szerfelett erős jóindulatról tanúskodik - a remekmű ugyanis mindennek volt mondható, csak szépnek, befejezettnek nem...

A zsalu nélkül készült beton széle izgalmas zegzugokkal tarkított, a szigetelő lemez, mint gyűrött szennyes alsónemű, szemérmetlenül kandikál a perem alól, alatta a terméskőfal pedig (a kőművesek már építéskor sem remekeltek ebben a tudományban) meglehetősen hektikus felületet alkot...

Babatalálkozó

A tavaszi építkezés után kegyetlen nyár következett ránk.
Heteken, hónapokon át nem esett eső, és a közel közel 40 fokos hőségben némán fuldoklott az erdő.
Az út menti bokrok levelei fonnyadtan csüngtek az ágakon, az aszott fű maradéka sárgán porosodott a ház előtt, platán-csemeténk pedig már júliusban elhullatta megsárgult leveleit.
Az erdő lombja is megritkult - a tetőteraszról messze átláttunk rajta, akár kora tavasszal.
És az építkezés romjai... Sokáig azt sem tudtuk hol fogjunk hozzá, csak tébláboltunk a feldúlt, kiszáradt kertben, reményvesztetten.

Hatvanadik tavasz

Bizony - nincs mit szépíteni rajta - ez már a hatvanadik.

Az első egynéhányra ugyan nem  emlékszem, és egy darabig még aztán sem maradt  "írásos nyoma", ahogy  a villanegra fölött sárgába borul a som, a kerítés mellett nyílik a hóvirág, és az erdő alján (hová ilyenkor még lejut a tavaszi napfény) a korhadó illatú avar között egy-egy korai dongó járja az itt is, ott is előbújó apró vadvirágokat.

Az utóbbi években azonban mindig megírtam - évről évre belefeledkezve az ébredő erdő mindig megújuló tavaszi ragyogásába.

Téli hajnal

Hajnal van.

A kályhában hunyorog még némi parázs, s a szoba kellemes melege körülölel. Az éjjel eshetett valamennyi hó, mert odakinn nincs egészen sötét - az ablakokon kéken dereng a dermesztő januári hajnal.


Az idei év első verőcei hajnala.

Kis konyha az erdőn

Az év utolsó meleg, napos óráit ajándékba kaptam.

Váratlanul ért a telefonhívás (nem kell még hazaindulnom) -  és most kicsit tanácstalanul ténfergek a tetőteraszon.

Dél van. A nap még most tápászkodik hegy mögül (a kert aljában lévő bokrok csúcsát épp hogy elérte) és nekem nem kell sietnem sehová, enyém a délután.

Egy békés, szemlélődő délután az erdőn.... - izlelgetem a gondolatot. Tessék-lássék még mérgelődök kicsit (lett volna még mit csinálni - ha tudom előre, nekilátok) de igaz, ami igaz: jól esik a rám szakadt szabadság.

Unoka-találkozó

A nyári napforduló már az én gyerekkoromban is a nagy verőcei találkozások ideje volt,   Nagyapa valamikor ilyen tájt ünnepelte születésnapját. Ennek okán  már korán reggel megkezdődtek az előkészületek,  kikerültek az asztalok, csattogott a fejsze, és  tíz óra felé már ropogott a tűz a bogrács alatt. Nagyapa - fakanállal a kezében - a diófa árnyékában felügyelte a folyamatokat, és fogadta az időközben érkező vendégeket (gyerekeket, unokákat, azaz minket) akik épp csak egy koccintás erejéig tudták elvonni a felelősségteljes feladattól.

Az azóta eltelt 40-50 évben kicsit megváltozott szereposztás - immáron enyém a felelősségteljes feladat, hogy fakanállal a kezemben őrizzem a tűzön rotyogó bográcsot.
Mert hogy időközben én lettem nagyapa...

Apu

Életem során sok nagyszerű zenésztől tanulhattam - Kossuth-díjas karnagytól, tudós orgonistától, elhivatott, egyházzenészektől - gyermekkori jó barátomról nem is beszélve, aki azóta a régi zene nemzetközileg elismert, avatott szakértője.

Mégis, akitől a legtöbbet, a jó zene igazi mibenlétét  megtanulhattam, nem volt zenész.
De  még csak kottaolvasó ember sem.  

Apu.

Újra tavasz

Idén nehezen jön a tavasz.

Lomb még nincs - a tetőteraszról bellátni az egész hegyoldalt a lenti kaputól, fel, egészen a gerincig. Az erdőn zabolátlan böjti szelek nyargalásznak, és hiába süt ezer ágra a nap - bizony nagyon hideg van.

Ehhez mérten Györgyi úgy nyilatkozott, hogy nem bánja, ha előre megyek - ő talán inkább itthon megvárja, míg kinyitom, kitakarítom a hónapok óta bezárt házat, és alaposan befűtök.

Öreg ingaóra

 

Az öreg óra nehezen indult.

Hosszú idő után végre utánam költözött Pestre, és most felkerült a nappalink falára. 

Kopott ingája fáradtan billent egyet-kettőt, aztán megállt. Régi szerkezet már nagyon - nem szereti az utazást, a  változást, kicsit biztatni kell... Néhány próbálkozás után aztán megbékélt új helyével, hangja lassan otthonos lett a szobában, és azóta nem állt meg.

Nem szűnő ketyegése mintha maga volna az Idő, és az Út, mely összeköt távoli elődökkel,akikre én már semmiképpen nem emlékezhetek, de akik most itt vannak velem mégis.

Gyerekkoromban nagymamáék szobájához tartozott ez az óra,  története azonban sokkal régebben kezdődött.

Október végén

Az ősz igazi embert próbáló időszak itt a hegyen.

Persze a tél is az, ha a csikorgó hidegben az erdő halott némaságba dermed - de az más. Azt tudjuk előre, arra készülünk. - jól beöltözve nekiduráljuk magunkat kinti dolgainknak, aztán kipirult arccal be a házba, a jó meleg szobába, száraz ruha, forró tea, és jöhet a bekuckózás a kályha mellé egy jó könyvvel... 

Az ősz más! 

Az ősz ennél sokkal rafináltabb és - alattomosabb. Ígér fűt-fát, aranyló napsütést, ezerszínű erdőt, szép piros csipkebogyót és avarban lapuló szelíd gesztenyét, egész korárnyit. De mire felér a hiszékeny vándor a hegyre, már másik arcát mutatja. - Szürkén gomolyog a köd, a fákról csöpög a víz, a felázott agyagos utak csúsznak, mint a veszedelem, és a napot még csak sejteni sem lehet. 

A Dunkanyar kapujában

A Dunakanyar!
Karnyújtásnyira tőlünk ezer arca, szépsége - Visegrád, Zebegény, Nagymaros, Királyrét, a hegyei között Nógrád, Drégely vára, a Rám-szakadék, erdeiben kisvasutak és vadregényes kis vendéglők, a nagy folyón a hajóutak és strandok, lángossal, sült hekkel és fagyival, sörrel...  Vége-hossza nincs a sornak!
És mi mégis alig mozdulunk ki a kerítésen kívülre!

Na de idén... !
Nem, ezúttal nem a a sok-sok munkáról, kis birtokunk szépüléséről fogok írni.
Idén - nyaraltunk!

Rózsák és levendulák

"Nem is kell messzire utazni, ha egy kis provance-i hangulatra vágysz" - írta egyszer valaki, mikor rácsodálkozott az erdőben megbújó kis terméskő házikóra. 
Ez a gondolat aztán be is fészkelte magát a fejembe. Provance-i tájak jelentek meg előttem - öreg kőfalak, a kertben dús levendulát lengető a forró széllel... 

Igen! -  levendulát kell ültetni a ház környéki, mindig napos, kopár szegélyekbe!

Járvány idején

Hosszú-hosszú távollét után immár hatodik alkalommal festem meg Verőce tavaszi képét itt blogon.
Évről évre ugyanazt a képet. 

Képet a csendről. 

A fákról amelyeken alig látható halványzöld lehelet a most születő lombkorona. Az erdőt át-átjáró napfényről. ami most még leér a földig, és melegére itt is, ott is apró virágok bátortalankodnak az avarban.

Éppen, mint hat éve.

Jó most ez az állandóság.  Ide nem ér fel a nagyváros hetek óta tomboló tömeghisztériája. Itt csend van, s az erdő rendje változatlan. 

November

“Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük”

(Fekete István)

Vége van a nyárnak...

Tétova, várakozó csend, mindenütt.

Az eső elállt, a nap elő-előbújik a hegyek fölött kóborló nehéz, szürke felhők közül. A fák csendesen szárongatják magukat a kora őszi napsütésben, leveleiken ezer gyöngyszemként csillog víz, ami minden apró érintésre hideg permetként zúdul a nyakunkba.

Hát elment...
Amíg mi oda voltunk a nagyvárosban, szép csendben itt hagyott bennünket a Nyár.

Az égből pottyant

Az erdei nyaralónk padlásán pelék laknak. Szoktuk hallani ahogy éjszaka kergetőznek.
Van egy nagyobb rés a  faberakásos mennyezeten ahol néha kukucskálni szoktak. Néznek minket, mi meg őket.
Soha nem jönnek le ide a szobába.

Ma viszont olyan kergetőzés volt odafenn, hogy az egyik figyelmetlen kis pele a lyukon keresztül a szoba közepére pottyant. A másik meg - gondolom rémülten, ahogy mi is - nézte, hogy mi történt. Égből pottyant barátunknak nem történt baja , felszaladt a karnisra. Most ott lapít, nem tudja , hogyan tovább... 
Az az igazság , hogy mi sem.

(Gy)

Az öreg diófa

Az öreg diófa - amióta csak az eszemet tudom - a házhoz tartozott.
Tövében páfrányok nőttek, és a ház előtti tér a legnagyobb kánikulában is elviselhető maradt az árnyékában.

Itt mindig üde maradt a levegő, jóleső a pihenés.
Ha megérkeztünk, ide került ki először az asztal néhány székkel.

Ha elfáradtunk a kertben, itt ültünk le, hogy megigyunk egy pohár szódát vagy egy fröccsöt.
Ha vendég jött, (ez mindig ünnep az erdő  békés magányában) nagyapa abbahagyta a munkát, feljött a kertből, az asztalra abrosz került, gőzölgő kávé, poharak és bor, sőt, többnyire némi sütemény is. Ilyenkor én is oda telepedtem, nem csak az esetleges finomságok kedvéért (bár ez sem volt elhanyagolható szempont) de az öregek csendes beszélgetésében békesség, és felnőttes  titkok lappangtak, amik, úgy éreztem, része az életemnek...
De itt ültünk le a hétköznapok csendjében is, ha nagymama elkészült az ebéddel, vagy ha eljött a délutáni kávé ideje.

Csak esténként kerültük, amennyire lehetett, mert az öreg fa árnyas alját nem csak mi, de a szúnyogok is nagyon szerették :)

Hogy a vén fa mióta állhatott itt - sokáig nem tudtam. Talán az idők kezdete óta.

Nyári vendégjárás

Idén valahogy nehezen indul a verőcei élet.

Egész májusban szakadt az eső, amikor meg végre kisütött a nap, elviselhetetlen (de tényleg!) szúnyoginvázió borított be mindent...

De most mintha elindulna valami - vendégeink egymásnak adják a kert képzeletbeli kilincsét!

Tavasz

Igen, azt hiszem, most már tényleg megérkezett a Tavasz.

Már nagyon vártuk!

Mikor két hete itt jártam, még alig volt jele....  Hidegen és szürkén aludt az erdő -  csak a tavalyi avarból kikandikáló hóvirágok jelezték, hogy hamarosan ébredezni fog.

Búcsú Zolitól

"Most látom őt, amint ledobta terhét és nagyvonalúan elengedte a kezünket. Már régen meg akarta tenni. Ez a tömjénfüstbe burkolózó makrancos fiú, akit úttörőnek sem avattak fel és az osztálytablókon a többiektől távolabb, a kép szélére toltak, most ott áll szokatlan fehér ruhában a fehér kővel a kezében, mosolyog és szeretettel gondol ránk. Látom, hogy szárnyai nőnek és átalakul, mint Kukorica Jancsi a Tündér-kertben.

És most végre, végül itt hagy bennünket viszontlátásig. "




Reményi Imre emlékezik rá...

Halottak napja

November első napjaiban a temetőkről szól az élet.
Az emberek útnak indulnak szülővársuk felé, a temetők bejáránál óriási a sürgés-forgás, autók és emberek egymás hegyén hátán, az aranyló avarban felállított gesztenyesütők mellett fekete kalapos, fekete kabátos vidám fickók kínálják illatos portékájukat. A virágárusok már napokkal ezelőtt átírták az ár-tábláikat - hiszen ha most nem, akkor mikor... ? 

A halottaitól ne sajnálja senki azt a pár ezer forintot!

Dani fája

A kis platán-csemete jóleső otthonossággal nyújtóztatja ágait az aranyló napsütésben.
Most már üres a kert - legfeljebb egy-egy cinege térül-fordul körülötte kíváncsian:
- Hát te...? Eddig nem láttalak...
Aztán reppen is tovább, mert a kis fa ágai megközelíthetetlenek - karókra feszített drótháló védi őket a tél éhes vadjaitól.

Az emberek már elmentek.
Napokig itt jöttek-mentek körülötte, de az ültetés csak váratott magára. Végül mégiscsak megszabadult a gyökereit szorító műanyagtól, pár esetlen szó esik, aztán hullik a friss, puha föld, és - végre! -egy kanna víz...

Kis fácskánk haza érkezett.

Sikerek és kudarcok

A tavaszi nagy kérdést lassan-lassan megválaszolja az Élet. 

Ide költözünk...?

Nem, nem költözünk ide.Nincs mese - ahhoz az itteninél  több hely kellene, belátható időn belül költözhető otthon, a picivel nagyobb komfort. Ez pedig nem megy másképp, arra kell összpontosítani minden erőforrásunkat, hogy ez egyszer megvalósuljon. Ha majd évek múltán lélegzethez jutunk - talán új lendületet vehet a dolog.

És addig...?

Jó volna, ha legalább nem romlana. Ha  mégoly aprókat is - de lépegethetnénk előre. Ha megtalálnánk azokat a lehetőségeket, amik pénz nélkül is szebbé, élhetőbbé teszik.

Ribizli érés idején

Hosszú hetek óta nem jártunk erre. 

Pedig sok minden nyugtalanít! Hírlik, hogy egy disznó három kismalacával vendégeskedik a verőcei kertekben. Már tavasszal láttuk - a veteményesünk is kívánatos csemegékkel csábítja őket...

Eszembe jut három kis ribizlibokrunk is. Ha minden igaz, mostanra már beérett - talán nem kellene az utolsó szemig a madaraknak hagyni. 

És hát a kert.. tudom, ilyenkor hetek alatt elborítja az erdő. Mi lesz vele, ha nem járunk arra?

Erdő alján pici ház . . .

Körülvesz az erdő.

Égigérő, áthatolhatatlan zöld fal a lombkorona, benne ezer élet döng-zsong-csicsereg...  

Csendben  dorombol az erdő  a kora-májusi napsütés andalító melegében.

És alatta...  - erdő alján pici ház - kis  műhelyünk. 

A "Villanegra".


Nagyapa hívta így,  nem kevés öniróniával... és a furcsa név annyira ráragadt az évtizedek alatt, hogy ha akarnám se nevezhetném másképp.

Veteményeskert

Annyi sok panasz után most végre azt írhatom  - tényleg nagyon romantikus, és gyönyörű... :)
Tavasz van - igazi szikrázó napsütéses tavasz!

A természet most tényleg két kézzel szórja meleg áldását mindazokra, akik átvészelték a nehezebb időket.

Tavasz

Két hét múlva aztán beköszöntött végre a tavasz.

A szikrázó napsütés átsüt a még mindig kopasz ágak között, és langyos fényárban úszik az erdő.
Az avarban itt is, ott is ibolya kéklik. A száraz falevelek jólesően szárítgatják magukat a napsütésben, és ha nem nézel oda, néha szemérmesen nyújtózkodnak egyet... - mintha élne, mocorogna az egész erdő.

Költözünk... ?

Mostanában sokat foglalkoztat bennünket a gondolat - Költözzünk ki Verőcére.
Legalább nyárra!
Erdei lét, valamiféle mértéktartóan nomád minimalizmus, permakultúra, meg minden... 

Talán mi is hozzátehetünk valami kicsit tarthatatlan világunk megváltoztatásához.

Dani fája

Lassan öt éve lesz, hogy Dani magunkra hagyott bennünket.

Kezdetektől sokat gondolkoztunk azon, mi módon tehetnénk emlékét maradandóvá. Ha lehet, maradandóbbá, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

Így fogalmazódott meg a gondolat -

ültessünk fát Dani emlékére.

És jöjjünk össze.
Itt, a verőcei háznál, amit annyira szeretett.
Jöjjünk össze mindannyian, mi, akiknek az életében fontos volt, mindannyian, akik úgy érezzük, nélküle nem lehetünk többé azok, akik voltunk.

Kezdenénk az évet...

Múlhatna már a tél.

Lassan március felé kacsintgatunk, készülünk a korai húsvétra, készülnénk nekifogni mindannak, amit erre az évre terveztünk..
... és csak esik, esik szakadatlanul.

Havazik, egész nap.

István

Megint leszakadt múltunk egy darabja....

Leghitelesebben talán saját szavai beszélnek róla

Ezek a sorok itt voltank a kommentek között - Én magam is elég későn fedeztem fel, nem biztos, hogy találkoztatok vele

Idén talán utoljára

Nagy fordulópontokon jól esik egy pillanatra megállni, befelé figyelni.

Én most egy ilyen  ponthoz érkeztem