De ez a végletekig kiszáradt erdőnek édeskevés.
Gyilkos kánikulai időszak következett ránk nyár közepén.
Heteken át közel negyven fokos volt a hőség. Eső nincs - az ég nap nap után reménytelenül tiszta, s a nap akadálytalanul perzselhetett mindent, amit ért, eltüntetve az utolsó csepp kis nedvességet is.
A média, a közösségi oldalak az aszály rémhíreivel voltak tele. Vízhiány, pusztuló erdők, kiszáradó folyók, tavak képei mindenhol. Az embereknek egyszeriben nagyon fontos lett a víz - a víz-megtartás, a talaj hűs élete, az erdők árnyéka, és minden, ami zöld, ami élő (hogy novemberben is így látják-e még, azt majd meglátjuk... )
Bizony ennek is eljött az ideje: bent a szobában, kályha doromboló melege mellett már kellemesebb.
Egyedül vagyok - és az őszi erdő szomorú csendjében az elmúlt nyarat keresem. Hová lett...? Nem írtam róla egy sort sem... Tétován lapozgatom emlékezetem naptárlapjait - talán sikerül mégis életre kelteni, mi minden történt itt idén, amíg a nyár zajos ünnepe végleg el nem csendesedett.
A dolog fontosságát azonban nem lehet vitatni, mert a nevezetes helység minden kétséget kizáróan a ház legrémisztőbb pontja volt. Ide az urbánusabb lelkületű hölgyek komoly szükség esetén is csak minden bátorságukat összeszedve mertek belépni.
Mert nem elég, hogy nincs vezetékes víz (ez önmagában is elég rémisztő), de nem volt világítás sem, a vakolat omladozott, a repedésekben pedig mindenféle szörnyek laktak. A helyzetet csak tovább rontották a pelék, akik ki-be mászkáltak, teleszemeteltek mindent, és ha szerencséd volt, még személyesen is találkozhattál velük. Ilyenkor a tető alatt lapítottak, félreérthetetlenül jelezve, hogy nekik pont így jó, ahogy van, és legjobb lenne, ha nem is okvetetlenkednél körülöttük.
Somlekvárt készíteni - keserves mesterség.
A beígért meghívásokat pedig idővel illik valóra váltani - megérett hát a helyzet, hogy munkatársaimat meghívjam egy igazi verőcei bográcsozásra. Kellő mennyiségű borral és pálinkával megspékelve persze...
És ha már az enyémek jönnek, ne maradjanak ki a jóból Györgyi munkatársai sem!
Ági lányom még karácsony tájt állt elő azzal, hogy szeretné itt, Verőcén kipihenni hétköznapjainak viszontagságait. Természetesen párjával kettesben, mert hát Lacinak is látni kell, milyen csodálatos hely ez.... Megengedném-e valamikor, hogy pár napot itt töltsenek?
Hát hogyne engedném! Na de ilyenkor? Télen? Amikor a legkeményebb itt az élet? Azt a néhány világos órát favágással töltheted, hogy aztán a kis házban kuporogva rakhasd a tüzet a majd 16 órányi éjszakában... Biztos, hogy ettől fogja Laci megszeretni Verőcét?
De Ági hajthatatlan volt. Így aztán végül kompromisszumot kötöttünk: feljövök már pénteken, kitakarítok, befűtök, vágok némi fát is - hogy aztán szombaton, ha megérkeznek, egy Ágnes-napi fülhúzogatás után átadjam nekik a terepet. Utána aztán addig maradnak, amíg bírják.
Igen, elment a nyár, és elment utána az ősz is. Az erdő megritkult, a kert csendes és messzenéző, a tetőteraszról pedig ellátni már Duna távoli, ködös völgyéig.
Bizony - nincs mit szépíteni rajta - ez már a hatvanadik.
Az utóbbi években azonban mindig megírtam - évről évre belefeledkezve az ébredő erdő mindig megújuló tavaszi ragyogásába.
Mégis, akitől a legtöbbet, a jó zene igazi mibenlétét megtanulhattam, nem volt zenész.
De még csak kottaolvasó ember sem.
Apu.
Hosszú idő után végre utánam költözött Pestre, és most felkerült a nappalink falára.
Kopott ingája fáradtan billent egyet-kettőt, aztán megállt. Régi szerkezet már nagyon - nem szereti az utazást, a változást, kicsit biztatni kell... Néhány próbálkozás után aztán megbékélt új helyével, hangja lassan otthonos lett a szobában, és azóta nem állt meg.
Nem szűnő ketyegése mintha maga volna az Idő, és az Út, mely összeköt távoli elődökkel,akikre én már semmiképpen nem emlékezhetek, de akik most itt vannak velem mégis.
Gyerekkoromban nagymamáék szobájához tartozott ez az óra, története azonban sokkal régebben kezdődött.
Annyi sok panasz után most végre azt írhatom - tényleg nagyon romantikus, és gyönyörű... :)
