2019. július 15., hétfő

Nyári vendégjárás

Idén valahogy nehezen indul a verőcei élet.

Egész májusban szakadt az eső, amikor meg végre kisütött a nap, elviselhetetlen (de tényleg!) szúnyoginvázió borított be mindent...

De most mintha elindulna valami - vendégeink egymásnak adják a kert képzeletbeli kilincsét!


Két hete - pédául - Zoknival jártunk erre.

No nem arról a Zokniról van szó, amit egyébként feltétlenül tanácsos a lábadra húzni ha az erdei gizgazban bóklászol. Ennek a Zokninak gyönyörű nagy fülei vannak, és nedves, fekete orra, amivel felelőssége teljes tudatában ellenőriz minden egyes négyzetcentimétert, ami az útjába akad.
Zokni - egy kutya,
Szinte megszólalásig hasonlít néhai Timi kutyára, csak épp termete fele akkora.
Zokni - igaz, valódi kutyabőrrel rendelkezik - mégsem dicsekedhet igazi nemesi (fajtiszta) származással, de azért alapjában véve mégiscsak németjuhász.
Még ha apró is.


Gazdái elutaztak ezen a hétvégén, ránk bízva négylábú kedvencüket. Zokni első este még sírdogált egy kicsit hűtlen gazdái után, de aztán hamar megbarátkozott új környezetével.
Mi persze nem győztünk kedvébe járni. És mi lehet jobb program egy négylábú vendég számára, minthogy felvisszük Verőcére?
Élvezte is nagyon. Élvezte az autózást, az erdőn millió izgalmas szag és hang tartotta lázban,- mi pedig még egy kis kertészkedést is megengedhettünk magunknak. mellette.
Hazafelé pedig megálltunk a Duna-parton, ahol mindig megunhatatlan szórakozás a hullámok kergetése.



   




De ez csak a kezdet volt.


Egy hét múlva Diósjenőn jártunk (egy kis kerti grillezés közepette vettem számba unokáim ide akreditált különítményét) mikor szóba került a verőcei kisvasút sorsa. Ott rozsdásodik, korhad az avarban, előbb-utóbb fel kell számolni. 

Na de hát Palkó? Neki milyen csodás játék lenne ha kicsit megnő?
Jó, jó, de ki fogja életre kelteni, és hogyan?
- Tudod mit... jövő hét végén úgyis ott vagyok, vakolom a konyhát - gyertek át, tartunk egy helyszíni szemlét.


Következő hét végén aztán vakoltam a konyhát.
Látástól vakolásig.
Ezúttal egyedül érkeztem.
A menetrend a szokásos... az ember ilyenkor felkapaszkodik a házig, ledobja csomagjait a hintaágyra, szélesre tárja az ablakokat ajtókat.... (had szellőzzön végre a ház) aztán lássuk a kertet!
Magára hagyott, elvadult ősvadon, minden felé.
A múlt héten valamicskét szelídítettünk rajta, de maradt még teendő bőven..

  


Őszi, tavaszi kertészkedésünk nyomán ápolt virágágyás ugyan nem lett, de egy-egy szál növényke virágzik, szemérmesen megbújva a dús aljnövényzetben. Platán-csemeténk viszont szemlátomást jól érzi magát!
 


Most már ki lehet pakolni a tetőteraszra. Kávé reggeli, és egy kis csend...
A ház előtti immár tágas térben az óriási halott diófa még most is méltóságteljes. Körülötte tombol a nyár, s a tetőteraszról- mint valami hadszíntéren - végig lehet tekinteni a megkezdett kertrendezésen.


Az idő azonban szalad, - amíg az ember a pillanatnak örül, oda a fél nap. :)
Munkához kell látni. Konyha kipakolás, nagyszoba átrendezés, vakolás, utána pedig takarítás, mert holnap két apró unokám lesz Verőce vendége.. .!
Este hétig nem volt megállás...


Másnap aztán - alighogy végeztem hajnali kerti rendezkedésemmel - megékeztek.


Különös, jó érzés látni, ahogy az élet ismétli önmagát. Akárcsak mi valaha - Palkó azonnal otthon érezte magát, pillanatok alatt felfedezte az avarban, fűben rejtőző síneket, birtokba vette az itt-ott hányódó öreg játékokat, a frissen felásott kertrészt pedig kinevezte homokozónak -egy percig fel nem merült, hogy unatkozna.. .:)

Julcsi egy pléden kapott helyet mellettünk - az ő egy méteres körzetében is rengeteg volt a felfedeznivaló!




Mi pedig főztünk.
Nem volt előkészítve sem a zöldség, sem a tűz, de hárman nagyon ügyesek voltunk, egy órára ebéd volt, nem is akármilyen!


Délután aztán elindultunk - természetesen a kilátóba.Mivel Julcsi az anyukája hátán utazott, ezúttal csak a rendes erdészeti út jöhetett szóba.


  

Szégyen, nem szégyen, ötven itt töltött nyár után én bizony elvétettem az elágazást... túlmentünk az erdőben, egyre ismeretlenebb lett a környék. Lassan haladunk - Palkó a mozdony, és mindig történik vele valami, ami miatt meg kell állni :) De megyünk, kitartóan, hajt a kíváncsiság. Az út nagyon szép, egyre izgalmasabb.. jobbra alattunk mély szakadék (valamikor bánya volt itt, elhordták a fél hegyet) azon túl a falu, a Duna, és Visegrád.




Végül Aranyoskúton kötöttünk ki - a hegy túloldalán lévő, csak hírből ismert kilátóhelyen.






Hazafele persze megnézzük a régi kilátót is. Már három méter magas zöld lombfal zárja körül. Azt hiszem, sohasem lesz már valódi kilátó.

Mire leérünk, fenyegetően fekete felhők gyülekeznek Magyarkút felől.
Petiék indulásra készülnek, segítenek nekem is a pakolásban, mert mindjárt leszakad az ég...

- Jösz hozzám legközelebb is, Palkó?
- Hát.. ha ilyen jó helyre hívsz, persze!

Már szemerkél az eső, mikor lekísérem őket az autóhoz.


Amikor aztán egyedül maradtam, tényleg leszakadt ég. Ömlik, mintha dézsából öntenék, patakokban folyik mindenütt. Pedig nekem is muszáj indulnom, otthon megállt nélkülem az élet..Hogy fogok elindulni autóval ezen a felázott úton?

Ruhámat gondosan becsomagolva egy szál gatyában indulok, csak ott öltözöm fel az autóban - ne kelljen vizes ruhában végigülni az utat...




Sok minden itt maradt, félbe maradt.... jönni kell hamar, újra!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése