2019. augusztus 14., szerda

Az öreg diófa


Az öreg diófa - amióta csak az eszemet tudom - a házhoz tartozott.
Tövében páfrányok nőttek, és a ház előtti tér a legnagyobb kánikulában is elviselhető maradt az árnyékában.
Itt mindig üde maradt a levegő, jóleső a pihenés.
Ha megérkeztünk, ide került ki először az asztal néhány székkel.
Ha elfáradtunk a kertben, itt ültünk le, hogy megigyunk egy pohár szódát vagy egy fröccsöt.
Ha vendég jött, (ez mindig ünnep az erdő  békés magányában) nagyapa abbahagyta a munkát, feljött a kertből, az asztalra abrosz került, gőzölgő kávé, poharak és bor, sőt, többnyire némi sütemény is. Ilyenkor én is oda telepedtem, nem csak az esetleges finomságok kedvéért (bár ez sem volt elhanyagolható szempont) de az öregek csendes beszélgetésében békesség, és felnőttes  titkok lappangtak, amik, úgy éreztem, része az életemnek...
De itt ültünk le a hétköznapok csendjében is, ha nagymama elkészült az ebéddel, vagy ha eljött a délutáni kávé ideje.
Csak esténként kerültük, amennyire lehetett, mert az öreg fa árnyas alját nem csak mi, de a szúnyogok is nagyon szerették :)

Hogy a vén fa mióta állhatott itt - sokáig nem tudtam. Talán az idők kezdete óta.




A hatvanas évek közepéig az akkori idők ismert komikája, Vay Ilus járt ide, hogy a háború utáni évek csúnya viszontagságait, a színészvilág intrikáit, válásba fulladt elromlott házasságát néha pár napra maga mögött hagyja. Jött egyedül, jött a kisfiával... de jött Tónival is, aki mellette volt ezekben a nehéz időkben, bár nem voltak házasok...

"...ezt a főcím diófát édesapám ültette születésem alkalmából...mikor utoljára láttam át tudtam fogni tenyeremmel a törzsét..." - írta a fiú, Vay Péter, mikor néhány éve rábukkantam a facebookon.

"Jól emlékszem nagyszüleire 12 éves voltam akkor. Vidám kedves emberek voltak, gondolom sajnos már nem élnek..."




Így hát pontosan tudhatjuk... ezt a fát bizonyos Pogány Antal, a Király utcai férfiszabó  keze ültette 1953 nyarán... idén éppen 66  esztendeje.

Mikor nagyapáék után én lettem a birtok gazdája, - már öreg óriás volt.
Lombjai közé karvastagságú folyondár kúszott, alján magonc facsemetékből sűrű bozótos nőtt.
Egyre több száraz ág, egyre kevesebb levél, egyre kevesebb árnyék... 
A kőház is omladozott már (helyette inkább a faházat használtuk) így hát az élet egyre inkább 
kiszorult alóla, inkább a tetőteraszon éltük az életünket.

Aztán jött az építkezés. - az öreg fa alatt kő- és törmelékhegyekkel... Két nyár is beletelt, mire ennek nyomait eltüntettük.

A kőház ugyan nem lett még lakható, de lelki szemeink előtt már egy megújult ház megújult élete lebeg - és most már nagyon szeretnénk, ha a ház előtt, a diófa alatt ismét vonzó pihenőhely lenne. Fűvel, virágokkal, kellemes terasszal, terített asztallal, kávéval süteménnyel és borral.. :)

Ezen a nyáron erre is rászántuk magunkat.
Hosszú hezitálás után eldöntöttük, hogyan akarjuk kialakítani, és nekiláttunk, hogy  a bejárat előtt szépen kialakított, díszkaviccsal felszórt teraszt építsünk, amit később esőtető véd majd.









A teraszon túli területet pedig - mely az építkezés óta csupasz, nem tudott magához térni - most felástuk, síkra gereblyéztük, füvesítettük. 





De a diófa már nem ad többé árnyékot.


Hatvanhat hosszú esztendő után idén lehullatta utolsó levelét is.
Holtában is hatalmas, száraz ágai most is szépek - és most is a házhoz tartozik.
Nincs szívem bántani.






1 megjegyzés:

  1. Ez a fa még holtában is szép én meghagynám amig lehet. A terasz nagyon jő, Sok nehéz munka lehetett. Árnyékot valami mobil ezközzel lehetne megoldani. Ötlet gyüjtés indül.

    VálaszTörlés