2019. augusztus 28., szerda

Az égből pottyant

Az erdei nyaralónk padlásán pelék laknak. Szoktuk hallani ahogy éjszaka kergetőznek.
Van egy nagyobb rés a  faberakásos mennyezeten ahol néha kukucskálni szoktak. Néznek minket, mi meg őket.

Soha nem jönnek le ide a szobába.

Ma viszont olyan kergetőzés volt odafenn, hogy az egyik figyelmetlen kis pele a lyukon keresztül a szoba közepére pottyant. A másik meg - gondolom rémülten, ahogy mi is - nézte, hogy mi történt. Égből pottyant barátunknak nem történt baja , felszaladt a karnisra. Most ott lapít, nem tudja , hogyan tovább... 

Az az igazság , hogy mi sem.
(Gy)

2019. augusztus 14., szerda

Az öreg diófa


Az öreg diófa - amióta csak az eszemet tudom - a házhoz tartozott.
Tövében páfrányok nőttek, és a ház előtti tér a legnagyobb kánikulában is elviselhető maradt az árnyékában.
Itt mindig üde maradt a levegő, jóleső a pihenés.
Ha megérkeztünk, ide került ki először az asztal néhány székkel.
Ha elfáradtunk a kertben, itt ültünk le, hogy megigyunk egy pohár szódát vagy egy fröccsöt.
Ha vendég jött, (ez mindig ünnep az erdő  békés magányában) nagyapa abbahagyta a munkát, feljött a kertből, az asztalra abrosz került, gőzölgő kávé, poharak és bor, sőt, többnyire némi sütemény is. Ilyenkor én is oda telepedtem, nem csak az esetleges finomságok kedvéért (bár ez sem volt elhanyagolható szempont) de az öregek csendes beszélgetésében békesség, és felnőttes  titkok lappangtak, amik, úgy éreztem, része az életemnek...
De itt ültünk le a hétköznapok csendjében is, ha nagymama elkészült az ebéddel, vagy ha eljött a délutáni kávé ideje.
Csak esténként kerültük, amennyire lehetett, mert az öreg fa árnyas alját nem csak mi, de a szúnyogok is nagyon szerették :)

Hogy a vén fa mióta állhatott itt - sokáig nem tudtam. Talán az idők kezdete óta.