Tombol a nyár
Az aszályos forróság most már nem csak a kertet viseli meg: bizony láthatóan pusztul az erdő is. Nincs mély árnyéka a fáknak, nem rejti tömött lombfal az erdő alját. A fák, cserjék megadták magukat a perzselő napnak, leveleik ernyedten lógnak, és alig-alig adnak árnyékot. A lombok fölé pedig itt-ott kiszáradt, holt faóriások kopasz ágai merednek...
Végérvényesen elmúlt az idei tavasz. A virágok elnyíltak, az erdő lombja sötéten árnyas lett és száraz, pókhálós csendjében alig mozdul valami.
Az elhanyagolt öreg kertben pedig inas, szívós gyomok között csak néhány szerény harangvirág dacol a forrósággal és szárazsággal.
Újra tavasz van - és én négy hónapja nem jártam erre.
Négy hónap! Te jó ég... Mi vár engem odafenn ennyi idő után? Ráadásul egy ilyen hosszú, szokatlanul hideg, havas tél után?
Március elején aztán megmakacsoltam magam: Megyek! Ha csak egy napra is, még ha soron kívüli szabadsággal is, de megyek, mert odakint langyos tavaszi napsütés ébresztgeti világot, és ezt Verőcén látni kell! Nem is beszélve az ébredező darazsakról, akik egy-kettőre birtokba veszik az elhagyott faházat, ha nem vagyok időben résen.
Mentem hát. Kicsit félve ugyan, mert ennyi idő után többnyire sokkoló, amit az ember ott talál....
