Aszály

Az unokatalálkozó után jártam még fent néhányszor.

A forróság és az aszály hónapok óta nem enged gyilkos szorításából. Nap mint nap közel negyven fokos a hőség, de már nem ez fáj legjobban. Az eső...! -  Az eső, ami nincs. Tellnek a hetek, a hónapok, és nincs, nincs. Május óta egy csepp sem. 

Jártam lenn a Dunaparton is. A nagy folyó messzire elhúzódott egykori partjától - medrének kavicságya most néhány tikkadt nővény sivatagi otthona...

És nincs már hűvös árnyék az erdőn sem. A valaha mélysötét árnyas, nyirkos völgyben most  forró nap perzseli a cserepesre száradt avart, a fel-feltámadó szélben forró porördögök kavarognak. A fák levelek (már ami még a fákon van) sárgák, vöröses-barnák, mint október végén. Száraz, mint a pergamen - ha kezedbe veszed, azonnal porrá törik. 

Már nem is a kertet féltem, hanem magát az erdőt. Úgy tűnik, gyerekkorunk árnyas erdeit el kell engednünk. - szavannai táj alakul itt.
Ha tudnánk, hogy ez így marad, még meg is lehetne vele békülni.
A természet majd alkalmazkodik a hónapokig tartó száraz évszakhoz, mi pedig megtanulunk vele együtt élni. Talán még meg is lehet szeretni a megváltozott tájat.
De a szakemberek egyre gyorsuló romlást jósolnak, és - eddig sajnos úgy tűnik - nekik lesz igazuk.
Mi lesz itt?
Mi lesz, ha nem vagyunk hajlandók gyökeresen másképp élni? Visszavonulót fújni, visszaadni a víznek, növényeknek, állatoknak a saját életterüket, feladni a civilizált kényelmet, és nem csak fogyasztani, termelni, növekedni nyakló nélkül... 

Én azért jövök időnként, csinálom a tetőterasz burkolását. Esővíz már alig van. Ha így megy tovább, hamarosan ivóvizzel fogom keverni a ragasztót is.
Korán kell kelni, mert dolgozni csak délelőtt lehet. Hajnalra itt még élhető a környezet, még majdhogynem fázom is.