Aszály idején

Az unokatalálkozó után jártam még fent néhányszor.

A forróság és az aszály hónapok óta nem enged gyilkos szorításából. Nap mint nap közel negyven fokos a hőség, de már nem ez fáj legjobban. 

Az eső...! -  Az eső, ami nincs. Telnek a hetek, a hónapok egymás után, és nincs, nincs. Május óta egy csepp sem. 

Jártam lenn a Dunaparton is. A nagy folyó messzire elhúzódott egykori partjától - medrének kavicságya most néhány tikkadt nővény sivatagi otthona...

És nincs már hűvös árnyék az erdőn sem. A valaha mélysötét árnyas, nyirkos völgyben most  forró nap perzseli a cserepesre száradt avart, a fel-feltámadó szélben forró porördögök kavarognak. A fák levelei (már ami még a fákon van) sszárazra sárgultak, mint az öreg pergamen - s ha kezedbe veszed, azonnal porrá morzsolódnak. 

Már nem is a kertet féltem, hanem magát az erdőt. Úgy tűnik, gyerekkorunk árnyas erdeit el kell engednünk. - szavannai táj alakul a helyükben.

Ha tudnánk, hogy ez így marad, még meg is lehetne vele békülni.
A természet majd alkalmazkodik a hónapokig tartó száraz évszakhoz, mi pedig megtanulunk vele együtt élni. Talán még meg is lehet szeretni a megváltozott tájat.
De a szakemberek egyre gyorsuló romlást jósolnak, és - eddig sajnos úgy tűnik - nekik lesz igazuk.
Mi lesz itt?
Mi lesz, ha nem vagyunk hajlandók gyökeresen másképp élni? Visszavonulót fújni, visszaadni a víznek, növényeknek, állatoknak a saját életterüket, feladni a civilizált kényelmet, és nem csak fogyasztani, termelni, növekedni nyakló nélkül... 

 

Én azért jövök, amikor tudok 

Érkezéskor most is végig járom a kertet - pedig tudom, nem sok jóra számíthatok. Szárad, fonnyad minden. 

De most nem is ez érdekel.

Túlélőket keresek. 

A vadrózsa, a dió zörgősre száradt, az aranyeső is a végét járja. A som levelei még zöldek, de nagyon bánatosan lógatja őket, nem is termett idén egyetlen szemet sem. 

De az orgona még küzd, és egészen szép a tölgy-csemete is. Úgy tűnik, jól boldogul a varjúháj, a borostyán, és néhány fűféle is. Az aljnövényzetben pedig (igen, ilyen is van még, ahol nem nyúltam hozzá) mindenféle magonc facsemeték növekednek vígan - őket kell beazonosítani, őrizgetni, mert alighanem ők a jövő erdeje, kertje!

De most nem a kertészkedés ideje van. 

Haladni kell a tetőterasz burkolásával, mert jön az ősz, és így nem maradhat. Mint a Luca széke.... azt hiszem, nem mértem fel egész pontosan, mekkora feladat ez.
Kialakult egyfajta sajátos kánikulai munkarendem. 

Este érkezem. Éjszakára itt a hegyen még enyhül valamit a forróság, s a hajnal majdnem hűvös. Ilyenkor lehet dolgozni pár órát, mert délben felér a nap a hegy fölé, és akkor már elviselhetetlen a tetőterasz, akár haza is indulhatok. 
Ha Györgyi is jön velem, (most már talán nem sokkolja annyira a kert állapota) segít, tisztítja a már elkészült részeket. Persze a vízzel itt is gond van - az esővíz lassan elfogy, ha így folytatódik, hamarosan kútvízzel fogjuk a ragasztót keverni, a friss burkolatot takarítani.
Két óra felé feladjuk - a nap éget, mint a veszedelem, és mintha éhesek is lennénk már... . 

Ilyenkor a magyarkúti "Kocsma a pipáshoz"  az igazi üdítő menedék. Az Irma-forrás jéghideg vize most is csordogál, a völgy árnyas, és majdnem hűvös, a kerthelységben pedig jól esik a vad-étel zamata.  

Este pedig haza indulunk, mert feladat az van otthon is bőven....