Nyár derekán

Gyilkos kánikulai időszak következett ránk nyár közepén.

Heteken át közel negyven fokos volt a hőség.  Eső nincs - az ég nap nap után reménytelenül tiszta, s a nap akadálytalanul perzselhetett mindent, amit ért, eltüntetve az utolsó csepp kis nedvességet is. 

A média, a közösségi oldalak az aszály rémhíreivel voltak tele. Vízhiány, pusztuló erdők, kiszáradó folyók, tavak képei mindenhol. Az embereknek egyszeriben nagyon fontos lett a víz - a víz-megtartás, a talaj  hűs élete, az erdők árnyéka, és minden, ami zöld, ami élő (hogy novemberben is így látják-e még, azt majd meglátjuk... ) 

Most még Verőce is alig jelentett menedéket. A máskor mindig árnyas, hűvös borbély-hegyi erdő tikkadt-porosan fuldoklott a forróságban. A fák már alig adtak árnyékot - leveleik ernyedten csüngtek az ágakon, és nap kegyetlen ereje az avarig hatolt. Némelyik fa feladta a küzdelmet - leveleit lehullatta, ágai kiszáradtak, és most holtan mered a még megmaradt lombok fölé

Pár napra felmentem a hagyományos unka-találkozó előtt, hogy valamennyire rendezett körülmények teremtsek - de ez is csak hiábavaló, erőtlen próbálkozásnak bizonyult. Az elviselhetetlen forróságban saját magam ellátásán kívül nem sok mindenre volt erőm. A házat tessék-lássék kitakarítottam, a legfontosabb növényeknek adtam egy kis vizet (nem sokat, mert az esővíz is fogytán) az erdőre pedig kitettem nagymama nagy lekvár-főző lábasát, friss vízzel, és egy lapos kővel, hogy az apró madarak is le tudjanak szállni, inni, fürödni, kicsit felfrissülni... Nem mondhatom, hogy a tikkasztó hőségben túl nagy madárélet lett volna - de azért néhány csúszka, széncinke, vörösbegy  felfedezte az életmentő vizet.

Délután négy óra felé  a tetőteraszon a hőmérő már 42 fokot mutatott, és (talán ez volt a legnehezebb) az éjszaka sem hozott enyhülést, hajnalra is alig ment 30 fok alá.

A faházban már nem lehetett aludni. Kitakarítottam hát a félkész kőházat, mely még most is őrzött valamit pincei hűvöséből, és ott állítottam fel a vendégágyat. Került mellé egy állólámpa, (nagy kerti hosszabbítóval) éjjeli szekrény gyanánt pedig egy kerti szék szolgált, rajta szemüveg, óra, könyv, miegymás - ahogy igazán szerzetesi puritánsággal berendezett remete-lakomhoz illik...  

Hűvös otthonomat még egy titokzatos éjszakai vendég is megirigyelte. Jelenlétét talán észre sem vettem volna, ha a takarómon átszűrődő apró fény nem kelti fel a figyelmemet. A fény eredete teljességgel érthetetlennek tűnt, ezért villanyt gyújtottam, így aztán rövid úton "fény derült" a titokra: A pléd bolyhai között ott lapított szerény kis vendégem, egy apró kis szentjánosbogár, akit (a kötelező vendégszeretet teljes mellőzésével) szelíden, de határozottan  visszatanácsoltam az erdei éjszakába. 

Rosszul indult az unokatalálkozó napja.

Reggel ugyan előkészítettünk mindent, 9-kor égett bogrács alatt a tűz, mint minden évben, amikor valaki  megállt a kerítés mellett.

- Ezt azonnal hagyják abba!

Ha a  szomszédod beleköt valamibe - azt általában túléli az ember. Távozása után jóízűen ki lehet beszélni a hívatlan  látogató jellemének felettébb gyenge mivoltát,  és az élet megy tovább. 

Ha tudom, hogy igazam van...

De ha nem... (hál' Istennek ez igen ritkán fordul elő) na, az már igencsak megfekszi az ember gyomrát.... 
Most pedig - nincs mit ezen szépíteni - nem nekem volt igazam. Ebben a féktelen kánikulában, hónapos szárazságban tüzet gyújtani, bográcsozni tényleg eszement felelőtlenség. 

Addigra már megpirult a hagyma, bekerült a bográcsba a hús is (hagymás-füstös illatát  még az országútról is érezni lehetett), és mi nem tehettünk egyebet - eloltottuk a tüzet, és a bogrács, benne a felkész ebédünkkel beköltözött a konyhába. 

Hát így indult a nagy nap - a nap, amire minden évben annyira készülünk.

 

Sok vendéget vártunk, olyanokat is, akiket ritkán sikerül felcsalni. Mégis úgy éreztük, idén nem készültünk erre rendesen. És még ehhez mérten is esetlegesen alakult minden. Györgyi a konyhába szorult, ahol kétszerre kellett megfőzni azt, ami máskor jó társaságban egyszerre elkészül. Kétszerre ültünk asztalhoz, ahogy részleteiben elkészült az ebéd - bár ez a későn érkezők szempontjából egyáltalán nem volt baj.   

De nem volt baj a gyerekeknek sem, akik mindebből nem érzékeltek semmit, és azonnal feltalálták magukat, nagy egyetértésben birtokba véve a házat, kertet. 

Igaz, a nagy egyetértés nem bizonyult örökéletűnek (egy kiskamasz fiú másképp látja a világot, mint a kislányok) de némi szülői beavatkozással azért helyreállt a békesség.

És nem volt baj a felnőtteknek sem. Az elmúlt napok forrósága engedett valamit szorításából, és most kifejezetten kellemes a fák árnyékában leülni, beszélgetni, enni, inni, vagy gyerekeket nevelni :)

De egy biztos: jövőre engedek a nyomásnak, a brutális klímaváltozásnak, és ezt a tradicionális időpontot áthelyezem tavaszra.