Babatalálkozó

A tavaszi építkezés után kegyetlen nyár következett ránk.
Heteken, hónapokon át nem esett eső, és a közel közel 40 fokos hőségben némán fuldoklott az erdő.
Az út menti bokrok levelei fonnyadtan csüngtek az ágakon, az aszott fű maradéka sárgán porosodott a ház előtt, platán-csemeténk pedig már júliusban elhullatta megsárgult leveleit.
Az erdő lombja is megritkult - a tetőteraszról messze átláttunk rajta, akár kora tavasszal.
És az építkezés romjai... Sokáig azt sem tudtuk hol fogjunk hozzá, csak tébláboltunk a feldúlt, kiszáradt kertben, reményvesztetten.

Kis konyha az erdőn

Az év utolsó meleg, napos óráit ajándékba kaptam.

Váratlanul ért a telefonhívás (nem kell még hazaindulnom) -  és most kicsit tanácstalanul ténfergek a tetőteraszon.

Dél van. A nap még most tápászkodik hegy mögül (a kert aljában lévő bokrok csúcsát épp hogy elérte) és nekem nem kell sietnem sehová, enyém a délután.

Egy békés, szemlélődő délután az erdőn.... - izlelgetem a gondolatot. Tessék-lássék még mérgelődök kicsit (lett volna még mit csinálni - ha tudom előre, nekilátok) de igaz, ami igaz: jól esik a rám szakadt szabadság.

Unoka-találkozó

A nyári napforduló már az én gyerekkoromban is a nagy verőcei találkozások ideje volt,   Nagyapa valamikor ilyen tájt ünnepelte születésnapját. Ennek okán  már korán reggel megkezdődtek az előkészületek,  kikerültek az asztalok, csattogott a fejsze, és  tíz óra felé már ropogott a tűz a bogrács alatt. Nagyapa - fakanállal a kezében - a diófa árnyékában felügyelte a folyamatokat, és fogadta az időközben érkező vendégeket (gyerekeket, unokákat, azaz minket) akik épp csak egy koccintás erejéig tudták elvonni a felelősségteljes feladattól.

Az azóta eltelt 40-50 évben kicsit megváltozott szereposztás - immáron enyém a felelősségteljes feladat, hogy fakanállal a kezemben őrizzem a tűzön rotyogó bográcsot.
Mert hogy időközben én lettem nagyapa...

Apu

Életem során sok nagyszerű zenésztől tanulhattam - Kossuth-díjas karnagytól, tudós orgonistától, elhivatott, egyházzenészektől - gyermekkori jó barátomról nem is beszélve, aki azóta a régi zene nemzetközileg elismert, avatott szakértője.

Mégis, akitől a legtöbbet, a jó zene igazi mibenlétét  megtanulhattam, nem volt zenész.
De  még csak kottaolvasó ember sem.  

Apu.

Újra tavasz

Idén nehezen jön a tavasz.

Lomb még nincs - a tetőteraszról bellátni az egész hegyoldalt a lenti kaputól, fel, egészen a gerincig. Az erdőn zabolátlan böjti szelek nyargalásznak, és hiába süt ezer ágra a nap - bizony nagyon hideg van.

Ehhez mérten Györgyi úgy nyilatkozott, hogy nem bánja, ha előre megyek - ő talán inkább itthon megvárja, míg kinyitom, kitakarítom a hónapok óta bezárt házat, és alaposan befűtök.

Rózsák és levendulák

"Nem is kell messzire utazni, ha egy kis provance-i hangulatra vágysz" - írta egyszer valaki, mikor rácsodálkozott az erdőben megbújó kis terméskő házikóra. 
Ez a gondolat aztán be is fészkelte magát a fejembe. Provance-i tájak jelentek meg előttem - öreg kőfalak, a kertben dús levendulát lengető a forró széllel... 

Igen! -  levendulát kell ültetni a ház környéki, mindig napos, kopár szegélyekbe!

Vége van a nyárnak...

Tétova, várakozó csend, mindenütt.

Az eső elállt, a nap elő-előbújik a hegyek fölött kóborló nehéz, szürke felhők közül. A fák csendesen szárongatják magukat a kora őszi napsütésben, leveleiken ezer gyöngyszemként csillog víz, ami minden apró érintésre hideg permetként zúdul a nyakunkba.

Hát elment...
Amíg mi oda voltunk a nagyvárosban, szép csendben itt hagyott bennünket a Nyár.

Nyári vendégjárás

Idén valahogy nehezen indul a verőcei élet.

Egész májusban szakadt az eső, amikor meg végre kisütött a nap, elviselhetetlen (de tényleg!) szúnyoginvázió borított be mindent...

De most mintha elindulna valami - vendégeink egymásnak adják a kert képzeletbeli kilincsét!

Dani fája

A kis platán-csemete jóleső otthonossággal nyújtóztatja ágait az aranyló napsütésben.
Most már üres a kert - legfeljebb egy-egy cinege térül-fordul körülötte kíváncsian:
- Hát te...? Eddig nem láttalak...
Aztán reppen is tovább, mert a kis fa ágai megközelíthetetlenek - karókra feszített drótháló védi őket a tél éhes vadjaitól.

Az emberek már elmentek.
Napokig itt jöttek-mentek körülötte, de az ültetés csak váratott magára. Végül mégiscsak megszabadult a gyökereit szorító műanyagtól, pár esetlen szó esik, aztán hullik a friss, puha föld, és - végre! -egy kanna víz...

Kis fácskánk haza érkezett.

Sikerek és kudarcok

A tavaszi nagy kérdést lassan-lassan megválaszolja az Élet. 

Ide költözünk...?

Nem, nem költözünk ide.Nincs mese - ahhoz az itteninél  több hely kellene, belátható időn belül költözhető otthon, a picivel nagyobb komfort. Ez pedig nem megy másképp, arra kell összpontosítani minden erőforrásunkat, hogy ez egyszer megvalósuljon. Ha majd évek múltán lélegzethez jutunk - talán új lendületet vehet a dolog.

És addig...?

Jó volna, ha legalább nem romlana. Ha  mégoly aprókat is - de lépegethetnénk előre. Ha megtalálnánk azokat a lehetőségeket, amik pénz nélkül is szebbé, élhetőbbé teszik.

Őszi vendégvárás

Ilyenkor, október végén már a nap is mintha nehezebben kelne fel párás, ködös ágyából. - még tíz óra felé is hideg, nyirkos derengés az egész  világ. Az ember el sem hiszi,, hogy dél felé  napfényben fogja melengetni magát az aranyló erdő.

Pedig ebben reménykedtünk!
Jó időt ígértek, és mi megint vendégek egész seregére számítottunk.

Családi találkozó után

Elmentek az utolsó vendégek is - és mi magunkra maradtunk.
Csend van.
A kerítés mellett  egy feketerigó bátortalankodik: "Most már ugye szabad.. .?" - és meg-meg zörren az avar, ahogy keresgél.

A szemközti hegy mögött épp most készül elbújni a nap.
Fényében vörösen lángol még a faház homlokzata, de a kert már magára maradt, a Delelő környékén az Sötétség bóklászik a fák alatt, a lombok között pedig most indulnak útjukra kis lakótársaink, az álmennyezetben tanyázó  pelék.Nem látjuk őket - csak a lomb mozdul néha, ahogy végigfutnak az ágakon.

Ülünk a tetőteraszon, alig esik egy-egy szó - de  fejünkben az elmúlt nap mozgalmas történései kavarognak,
kellő összevisszaságban.