2018. október 8., hétfő

Dani fája



A kis platán-csemete jóleső otthonossággal nyújtóztatja ágait az aranyló napsütésben.
Most már üres a kert - legfeljebb egy-egy cinege térül-fordul körülötte kíváncsian:
- Hát te...? Eddig nem láttalak...
Aztán reppen is tovább, mert a kis fa ágai megközelíthetetlenek - karókra feszített drótháló védi őket a tél éhes vadjaitól.

Az emberek már elmentek.
Napokig itt jöttek-mentek körülötte, de az ültetés csak váratott magára. Végül mégiscsak megszabadult a gyökereit szorító műanyagtól, pár esetlen szó esik, aztán hullik a friss, puha föld, és - végre! -egy kanna víz...


Kis fácskánk haza érkezett.


Története persze régebben kezdődött.
Öt éve.
Öt év telt el azóta, hogy Dani itt hagyott bennünket.
Emlékeim romjai fölött aztán öt év után lassan-lassan megfogant a Gondolat

Egy öreg fa!
Olyan mementó, mely nem halványul - ellenkezőleg: évtizedeken, évszázadokon átnyúló élete évről évre megújul, időtlen szépsége Róla mesél - régi meséket, melyeket már kevesen ismernek, de amelyeket az öreg fa megőriz, és elmesél mindenkinek, aki megérti.


A megfogant gondolat aztán lassan teendőkké szilárdult.
Fát fogunk ültetni Dani emlékére! Az ötödik évfordulón, együtt a régi barátokkal.
Kitaláltuk, meghirdettük az időpontot, hívtunk rá mindenkit, akiről azt gondoltuk, szorosan kötődik Danihoz.

Kiválasztottuk a helyét is. Az erdőtől újonnan visszahódított, mégis a házhoz elég közeli kertrész, a kis vonat egykori végállomása új színfoltja lesz a kis családi birtoknak.






A fa kiválasztása már nem volt ilyen egyszerű.
Hónapokig hezitáltunk, vitatkoztunk róla.  Már csak egy hét volt hátra, de mi még mindig nem jutottunk dűlőre. 


Az utolsó héten aztán megvettük.
Platánt. 
A fiatal csemete egész hétvégén ott állt a kert végében - többször meg kellett néznem, jól érzi-e magát :)



Hétfőn pedig felköltöztünk Verőcére.

Ragyogó időt ígértek, de ez a hét elején nem jött be.
Az ég reménytelenül szürke, a fel-feltámadó őszi szél hideg vízpermetet vág az arcunkba. A kályha hideg füstöt lehel a szobába, a kert pedig fázósan húzódozik minden tenni-akarásunk elől.

Bejárom a kis birtokot.
Dani keze nyomát keresem - s az egyre távolodó múltból fel-felrémlik egy-egy régi kép...

A verőcei kezdetek.
Hogy élvezték a fiúk az erdő szabadságát! Mekkora kaland volt felfedezni a hegyet, a közeli kilátót! Hány út vezet oda, és mind-mind tartogat látnivalót, kalandot! A gerincen, az erdőn át vaddisznóval lehet találkozni - toronyiránt pedig csak pár száz méter a ház felett, de arra járhatatlanul meredek. De ettől csak érdekesebb! Csúszdapálya készül, lefele így egy-két perc a szintidő :)
A legegyszerűbb a hegyet megkerülő erdészeti  út - Dani (nem is ő lenne...) táblával intézkedik a turisták "hivatalos" eligazításáról.
A tábla még megvan. Kettétörve hever a régi lomok között, hol itt, hol ott - még nem volt szívem kidobni.


Aztán egy régi karácsony bukkan fel... a karácsonyfa alatt a sok csomag között egy hatalmas kartondoboz. Az van ráírva: "Apa"
Dani kíváncsian lesi a hatást, míg kibontom - mindenféle ismeretlen rendeltetésű lécek kerülnek elő belőle. Összerakjuk. Együtt. Kitölti az estét, mire elkészülünk.
A fűrészbak azóta itt van, Verőcén. Az idő már megviselte, de itt van, és nincs itt töltött hétvége, hogy ne kerüljön elő.


És persze a kis vasút...  a lassan felnőtté váló fiúk igazi nagy alkotása.
Az egykori pályát lassan benövi az erdő, temeti az őszi avar...




De most nincs sok idő töprengeni.
Vendégeket várunk, és ha esik, ha fúj, neki kell látnunk valamiféle vendégvárós rendet teremteni. Egész nyáron nyugtalanított, lehetséges-e ez egyáltalán... Annyi törmelék, szemét halmozódott fel az építkezés során! 

De rászántuk magunkat - lépünk ez ügyben. Már holnap reggel jön az autó, hogy elvigyen minden kidobásra ítélt, kertet csúfító limlomot. Igyekezni kell, hogy reggelre ki tudjunk hordani mindent. 
A gesztenyefás terasz lesz az esemény fő színtere - szépnek kell lennie! Kihordunk avart, követ, hullott ágat..
Az avarban tüskés burkaiban ezer gesztenye lapul - kesztyűn át is szúr, mint a veszedelem, de Györgyi nem hagyja veszni - egész tekintélyes mennyiség jön össze belőle. Megsütjük! Igazi csemege lesz bográcsozás után!






A hét második felére már más lett a világ idefenn. 
A ház immár tiszta, rendezett. A szoba kitakarítva és kiszellőztetve, befűtve, a konyhában pedig a hűtő mintha csak új lenne és - főleg! - teli van.
Tűzrakó helyünk is - nem is mertem remélni! - megszépült.
Eltűnt a a törmelék, a szemét, a bontott terméskő és tégla katonás rendben.




A kert pedig gyönyörű őszi fényekben játszik. 
Mert - igen! - végre bejöttek a jóslatok és tényleg kisütött a nap! 








Esténként most már korán sötétedik. Rohamosan hűl a levegő, és mi már nem akarunk a tetőteraszon vacsorázni.
Jól esik behúzódni a meleg házba fáradtan asztalhoz ülni, olvasgatni kicsit a kályha mellett - aztán aludni.
Aludni...! Na persze... ! Apró kis lakótársaink, a mókusokkal távoli atyafiságot tartó pelék ilyenkor ébredeznek. Egy cseppet sincsenek tekintettel fáradtságunkra. Nagy a futkosás, hangos zörgéssel gurul a dió, és a réseken időnként megjelenik egy-egy kíváncsi hegyes orrocska :)







Péntekre aztán minden elkészül. Györgyi keze nyomán vonzó lesz a ház környéke, a terített asztal.
Jöhetnek a vendégek!



Aznap este már tudtuk - kevesen leszünk.
Leginkább csak mi magunk.
Mi magunk fogunk csak gyönyörködni a megszépült kertben, mi fogjuk megenni a kondérnyi bográcsgulyást... és végül csak mi álljuk körül a kis fát.
Dani fáját.

Volt, aki ezt a formát nem érezte magáénak - de leginkább nem jött visszajelzés. Vagy jött, de aztán másképp alakult.  Talán túl sok az öt év. Talán csak nem változott az emberi természet kétezer év óta.  "Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam" (Lk.14.19) 



Talán így volt jó. 
Magunk között voltunk -  emlékezésünk nem zajos népünnepély.
Apu érkezett először - egy kávé után mindjárt neki is láttunk a főzés előkészítésének, mert a marhahús sokáig fő.
Aztán Detti jött meg.
Most már rotyog gulyás. Sűrűn kóstolgatjuk, mert nagyon finomnak kell lennie.








Végül befutott  Laci is. Ő igazi őslakó itt -  már vagy hatvan éve tanúja mindannak, ami a hegyen történik. Nem várunk hát senki másra, hátra vonulunk a kis vasút végállomásához. Pár esetlen szó... és a kis platán bekerül az ültető gödörbe. Friss puha föld hullik (finom marhatrágyával keverve) és egy kanna víz.

Nehezen szakadunk el tőle - még sokáig folyik a szó, lepereg előttünk az elmúlt néhány évtized...  






De az ebéd nagyszerűen sikerült!
A nehéz ételre jól esik a bor, a beszélgetés mellett fogy az aprósütemény. 
A tűzön gesztenye sül, és lassan múlik a délután.







A gulyás maradéka is hálás közönségre lelt.
Akárcsak a lukácsi példázatban... utak, sövények mellől volt aki eljöjjön a Meghívottak helyett - igaz, nekem nem kellett értük küldeni szolgáimat, jöttek azok maguktól is - csak megvárták, míg kicsit távolabb megyünk.
Balázs három kutyája, akik amúgy mindennapos látogatóink. Úgy gondolták, a jó szomszédi viszony feljogosítja őket bizonyos önállóságra - úgyhogy kiszolgálták magukat a kint hagyott bográcsból. Nagyon rossz nem lehetett, mert reggelre az utolsó falat krumpli is eltűnt belőle :)




Estére aztán kiürült a kis birtok, és mi ketten maradtunk.

Itt talán véget is érhetne a történet, de a hétvége még egy kalandot tartogatott a számunkra.
Amúgy is nagyon szép napsütéses vasárnap volt, olyan, amit nem szívesen hagy maga mögött az ember. Pláne, ha még egy vendég is befut!  Mert - utolsó felvonásként  -  megjelent Peti, hogy eldicsekedjen legújabb kincsével - egy drónnal.
Ilyen még nem volt a családban, így hát ehhez mért lelkesedéssel és izgalommal figyeltük az első felszállást a tetőteraszról.

Megszülettek a verőcei birtokról készült első légi felvételek!

Mintha madárszárnyakon távolodva búcsúznánk mindattól, ami mögöttünk van.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése