Hogy egy-egy blog-bejegyzés kikhez ér el, kik olvassák - legtöbbször örök titok marad. Ezen néha eltöprengek, és (átmenetileg mellőzve a meddő írogatást) kicsit elbizonytalanodom, az események pedig lassan elmaradnak mögöttem, s belepi őket feledés szürke pora.
Naplóm azonban szép lassan mégiscsak gyarapszik, (megőrizvén tetteink hősi történetét a kései utókor számára ) és időről időre a legváratlanabb helyekről jön a visszajelzés: "Igen, ezt olvastam a blogon..." Ilyenkor (boldog egymásra találással) váltunk pár szót az erdei lét varázslatos voltáról, a birtok ügyes-bajos dolgairól s a beszélgetés rendszerint azzal zárul, hogy "Egyszer gyere el, nézd meg!"
A beígért meghívásokat pedig idővel illik valóra váltani - megérett hát a helyzet, hogy munkatársaimat meghívjam egy igazi verőcei bográcsozásra. Kellő mennyiségű borral és pálinkával megspékelve persze...
És ha már az enyémek jönnek, ne maradjanak ki a jóból Györgyi munkatársai sem!
Így aztán, mire a kert alatt kinyílt a gyöngyvirág, mi már itt voltunk, hogy előkészítsük a terepet a vendégseregek fogadására.
Május eleje volt.
A napnak már ereje van ilyenkor, a füvek versengve nyújtózkodnak az áldott fény felé, s a Villanegra előtt forró már a kövek háta. A füvek erdejében nagy, zöld hátú gyíkok sütkéreznek, és ha mozdulnak, Alex kutya fülei hegyesek lesznek az izgalomtól, és szimatolva kutatja a gyanús neszeket. A gyíkokat persze nem kell félteni - Alex hiába kergeti nagy bakugrásokkal a tovasurranó motoszkálásukat.
Az erdőn pedig mind mélyebbek az árnyékok, nagyobb a csend, s az embernek jól esik, ha néha itt akad dolga a nap forrósága után.
Dolog pedig akad bőven. A kidőlt kert-kaput helyre kell állítani, a bejárati lépcsőt már csúszós lejtővé gyalulta az Idő, és a kertben még mindig akad egy-két betongerenda, amit be kell építeni a rézsűk szegélyébe. Végre megcsinálhattam a hintaágy tetejét is, amit néhány éve elvitt egy vihar, s azóta csontvázként éktelenkedik a hintaágy felett. Pedig ez a hintaágy a birtok szíve közepe, ahol jó megpihenni, ahol akár zuhogó esőben is el lehet üldögélni, áttekintve a feladatok pillanatnyi állását, s általában is az Élet nagy kérdéseit.
De az idei tavasz legnagyobb vállalkozása mégiscsak a tetőterasz korlátja. Erre már tavaly ígéretet tettem a gyerekeimnek, akik igencsak igyekeztek távol tartani csemetéiket a veszélyes magasságoktól. Berendeztem hát a tetőteraszon az asztalos-műhelyem: naphosszat zúg a körfűrész, a fúró, folyik a méricskélés, a szerelés.
Kicsit lassabban halad a tervezettnél - május közepéig épp csak mutatóban készült el egy rövid szakasz - ez viszont egészen ígéretes :)
A kert pedig napról napra szépül - a gyomok megritkulnak, néhány vadvirág költözködik (keresvén ideális helyét) itt-ott kerti dekorációk jennek meg, és egy-két új növény is kerül az ágyásokba, teraszokra.
Az első csapat
A két Endre - a mai nap mesterszakácsa és első számú segítsége - érkezik először. Nem bíznak semmit a véletlenre: vállukon hoznak mindent, ami egy ilyen akcióhoz csak szükségeltetik.
Ég is a tűz egy-kettőre, a munkaasztalon nagy szakértelemmel folyik a hagyma, hús, zöldségek előkészítése, s mire a többiek megérkeznek, a könnyű füstbe egészen figyelemre méltó illatok keverednek.
Délre teljes a csapat: Kollegák, feleségek, gyerekek - sokukkal most találkozom először.
Az asztalokon Andi és Ildi süteményei kelletik magukat, a poharakban hűvösen csillan a badacsonyi bor (az Altinger pincészet nagyvonalú ajándéka direkt erre az alkalomra), lassan mindenki szót vált mindenkivel, megismerkedik a házzal, a kerttel.
A gulyásnak még jódarabig főnie kell - a csapat pedig azon hezitál, nem lenne-e jobb még ebéd előtt kirándulni egyet... Endre nagyvonalú: őrzi ő a birtokot, a tüzet, a bográcsot... menjünk csak nyugodtan!
Menjünk!
Első állomásunk természetesen a sokat emlegetett kilátó - nem ez a leglátványosabb, de a legnevezetesebb, (a térkép is jelzi) ez a hegy legmagasabb pontja, hát első állomásnak éppen ideális.
Ránk, kettőnkre még ezután is várt egy fontos feladat: el kellett ültetnünk kertünk új kincsét, az ajándékba kapott mogyoró-bokor párt!
Nekivágunk hát a hegynek. Mindannyian! - még a fájósabb lábúak sem mondanának le erről a kalandról. Az erdészeti úton megkerülve a hegyet fél óra sétával lehet feljutni a Borbély hegy gerincére, ahol három nevezetes helyen is megállhatunk, hogy a Dunakanyar látványában gyönyörködjünk.
Tőle nem messze elhagyott telek árválkodik - annak idején mi is véletlenül fedeztük fel. Az erdőszélen itt-ott még látszanak a kerítés nyomai - odébb, a néhai ház helyén már csak egy betonplacc forrósodik a napon, mellette kis tűzrakó hely bújik meg a ligetes árnyékban, előtte pedig tágas, dús füvű, vadvirágos lejtő. Alatta már csak az erdő következik, de efölött átlátni az egész széles nagyvilágra.
De a legszebb minden kétséget kizáróan a harmadik állomásunk: Aranyoskút. Már az ide vezető út is nagyon kellemes - könnyű séta a gerinc ligetes erdejében.
Ide érve pedig... le sem írom - ezt látni kell!
Ide érve pedig... le sem írom - ezt látni kell!
Utunk kicsit hosszabbra nyúlt a tervezettnél: már mindenki farkaséhes, mire visszaérünk. Az asztal terítve, és az ebédnek már az illata is felséges! A gulyás mennyei lett, Heni pedig még egy remekbeszabott tortával is gazdagította a menüt.
Ebéd után aztán nem is maradt már erőnk... egy-egy pohár ital mellett folyik a csendes beszélgetés - birtokba véve az itt-ott kialakított kis pihenőhelyeket - elő-előkerül egy-egy komolyabb téma is, és mire a nap a szemközti hegy felé indul, jó ismerőssé lesz mindenki. Az árnyékok most már hosszúak és hűvösek, és szinte sajnáljuk, amikor valaki feláll: menni kellene lassan...
A második csapat
Egy hét telt el azóta.
A kertet naponta öntözik kitartó májusi záporok, melyek - állítólag - "aranyat érnek", de ez engem most cseppet sem vígasztal - nap mint nap aggódva lesem előrejelzéseket - vajon meg tudjuk tartani szombaton a második csapat buliját?
Ez alkalommal már könnyebb dolgom volt.
Amit fel kellett hozni, már felkerült, a kert, a ház nagyjából rendben, a dekorációk is jórészt megmaradtak a múlt hétről.
A létszám pedig sokkal kisebb - összesen öt vendéget várunk.
Ez a csapat egy másik világ.
Maroknyi, szűk baráti kör - hosszas szervezkedés után is csak három kollegám vállalkozott az erdei expedícióra. (Hogy mire ez a nagy különbség, ezen sokat töprengtem - mindenesetre egy szociológus elcsemegézhetne rajta.) Emihez csatlakozott a barátja, Krisztián, és sikerült felcsalnunk Gazsit is, aki főnököm volt jó darabig, de most már "csak" barátom (ha ugyan nem tiltakozik e bizalmaskodó titulus ellen). Ő is birkózik egy megörökölt, elhagyatott telekkel és kis házzal, így némiképp sorstársak is vagyunk. Egyébként kiváló fotós (sajnos minden képén azonnal látom, hogy én bizony nem tudok fényképezni...) és volt olyan nagyvonalú, hogy ezúttal jórészt az ő remekbe szabott, professzionális képeivel illusztrálhatom az eseményeket. (Ezúton is köszi!)
De akkorra már ég a tűz, a zsíron hagyma serceg - illata Alex kutyában kellemes emlékeket idéz, ezért erősen ragaszkodik a társaságunkhoz.
A konyhát ezúttal mi vezetjük. Ez rám elsősorban a megfelelő minőségű tűz biztosításának súlyos felelősségét rója, míg az igazi főszakácsi feladatok Györgyi parancsnoksága alatt zajlanak.
Így aztán vendégeink itt állítják fel főhadiszállásukat - innen indulnak a kert, a ház felfedezésére (és fotózására), és ide térnek vissza, mert itt folyik az élet, itt szisszennek az újabb és kellően hűtött sörök, és természetesen itt kerülnek terítékre a világ nagy kérdései is, mind.
Nem is unatkozunk egy percig sem.
A kirándulás, kilátó-nézés felvetődik ugyan, de nem nagy a lelkesedés, én pedig nem erősködöm: múlt héten rengeteget esett, és az erdészeti út az északi hegyoldalban kanyarog...
A társaság pedig szemmel láthatóan jobban érzi itt magát, mintha odafenn a sárban dagonyázna.
Az ebéd ezúttal is remekül sikerült, (mert hogy kiváló volt a tűz alatta) senki nem maradt éhes. És szomjas sem, azt hiszem...
A nagy ebéd után még annyi erőnk épp marad, hogy feltelepedjünk a tetőteraszra a "dohányzó szalonba" - itt még sokáig folyik a szó.
Nehéz elképzelni ilyen kis társaságban ennyiféle embert... Gazsi és Krisztián két kibékíthetetlenül különböző karakter - ennek megfelelően kitartóan macerálják, szurkálják egymást - még szerencse, hogy kellő humorral veszik fel a kesztyűt a szópárbajhoz - vér nem folyik.. .:)
Késő délután van, mikor hazaindulnak. Búcsúzóul még megörökítjük a kis társaságot - aztán magunk maradunk az erdőn...
Az erdőre pedig lassan visszaoson a csend.
Ketten maradtunk - mielőtt nekilátunk a romok eltakarításának, leülünk egy kicsit, hogy vegyünk egy mély levegőt, hogy leülepedjenek, helyükre rázódjanak a mai nap történései. Mosogatni visszajövünk holnap, arra ma már végképp nem maradt erőnk. Inkább - még egyszer, ma már utoljára - leülünk a "dohányzó szalonban" - és egy pipa mellett emlékké avatjuk a nap mozgalmas eseményeit.
Nem jöttünk vissza másnap.
Másnap hajnalban a mentőt vártuk, és délután a kórházba látogattunk inkább...
Akkor még nem tudtuk - egy nehéz időszak előtti utolsó békés este volt ez.
A bejegyzés "második csapat" szakaszának fotóit jórészt (a jobbakat 😁 ) Gáspár Balázs készítette
Jó sok alkohol fogyhatott - nem emlékszem ugyanis, hogy maceráltuk egymást, inkább az rémlik, hogy milyen gyorsan elröppent ez a klassz nap.:)
VálaszTörlés