Lomb még nincs - a tetőteraszról bellátni az egész hegyoldalt a lenti kaputól, fel, egészen a gerincig. Az erdőn zabolátlan böjti szelek nyargalásznak, és hiába süt ezer ágra a nap - bizony nagyon hideg van.
Ehhez mérten Györgyi úgy nyilatkozott, hogy nem bánja, ha előre megyek - ő talán inkább itthon megvárja, míg kinyitom, kitakarítom a hónapok óta bezárt házat, és alaposan befűtök.
Most tehát egyedül ballagok az elhagyatott kerti úton.
Előttem Alex futkározik fel-alá, orra a földön - ismerkedik az erdei világ ezer izgalmas illatával. Alex - el ne felejtsem bemutatni - családunk újdonsült tagja, aki alighanem állandó szereplője lesz verőcei történeteinknek. Most azonban új fiú még a Borbély-hegyen, aki nincs tisztában az itteni házirenddel - így hát hosszú pórázán a bodzához kötve nézi végig, míg szemlét tartok a birtokon.
Nem változott semmi november óta. A fű kicsit megkopott, az avar kicsit több. A kopasz ágak között itt-ott sárgállik már a som, az erdő felől idén is kinyílt a hóvirág, a fűben bújnak már a kora tavaszi hagymások, az aranyesőnek sem sok kell már, hogy virágba boruljon.
Csend és mozdulatlanság mindenütt.
Egy óra múlva tiszta a ház, ropog a tűz. A láncfűrészt kitisztítottam, a tetőterasz bedeszkázott feljáróját alátámasztottam, (be ne szakadjon valaki alatt) most pedig Alex pórázát kerülgetem a kertben. Sajnos nem túl eredményesen - egy rossz mozdulattal sikerül úgy botlanom, hogy valami becsípődött a bordám alá - levegőt sem kaptam pár másodpercig. Ezzel aztán le is rokkantam a hétvégére, mert az oldalam fáj minden mozdulatra. Azért a ház környékén egy kis kerti takarítás nagy óvatosan még belefér... Remélem, a faház lekenése - a tavaszi kötelező program - még menni fog.
Nehéz éjszakám volt. Az oldalam minden mozdulásra fájdalmasan tiltakozik, pedig a tüzet rakni kell...
Aztán valahogy mégiscsak reggel lett.
Az ablakon szürkén leselkedik az erdei hajnal, a szoba langyos félhomályában mintha már érezném is a gőzölgő kávé illatát. Hát akkor lássuk, milyen világ van odakinn...
Hát... hideg!
Nem baj - azért csak hozzáfogok a tavaszi kerti nagytakarításhoz.
Kilenc felé autó áll meg a közelben. Látni nem lehet, de hallom az ajtó csapódását, a gyerekhangokat. Palkó és Julcsi!
Julcsi - apja kezét szorongatva - körültekintő óvatossággal lépked a kerti ösvényen, Palkó bezzeg magabiztosan törtet felfelé, mint aki haza érkezett, mint aki csak pár perce ment el!
A gyerekeket természetesen Alex is kitörő lelkesedéssel fogadja, ehhez mérten Julcsit örömében azonmód fel is borítja. Még nem vagyunk egészen biztosak a sziklaszilárd jellemében, úgyhogy jobbnak látjuk egy kis időre rövid pórázra ítélni.
Palkó imádja Verőcét. Rögtön tudja, mit akar, előkerül a vonatkerék, a metszőollló a pálya-tisztításhoz (és minden egyébhez, amit csak el lehet vágni) nagy a hancúr az avarban, a hóvirágok között.
De bejárjuk a magaslest, és a sziklák alá is elmegyünk.
Itt aztán ki is mászunk a gerincre. Ketten Palkóval, mert a komolyabb egyének (Peti és Julcsi) lent vigyáznak egymásra.
Fájós oldalamnak nem hiányzik a sziklamászás, de Palkó lába alatt csúszik a leomló kőtörmelék, muszáj ott lenni alatta... Csúszik az az én lábam alatt is, úgyhogy kapaszkodom erősen amibe csak lehet.
Végül csak felérünk valahogy. Fent a fűben már könnyebb, bár itt is elég meredek...
Az öreg vadkörtefa alatt aztán végre leülhetünk, lábunk alatt pedig kitárul az egész völgy, a falu.
A legszebb hely a hegyen... ebben Palkóval teljesen egyetértünk.
- Itt állítsunk fel két sátrat. Egyet neked Györgyivel, egyet nekünk - mondja.
Vissza érve megcsodálhattam Peti új drónját. Nagyon stabilan repül (még én is tudtam irányítani), tiszteletre méltó távolságokat képes bejárni, a kamera stabilizátora szépen teszi a dolglát, tényleg gyönyörű videók készíthetők vele. Kora tavaszi légifelvételeink egészen új áttekintést nyújtanak a birtokról.
Na ki találja meg a kis erdei házunkat a hegyoldalban?
A délelőtt aztán gyorsan elmegy.
Amíg mi a drónnal játszunk, szépen fogy Panni süteménye, az én tartalék-nápolyim, és elfogy lassan a délelőtt is. A gyerekeknek haza kell indulni, ami persze nem megy sírás nélkül.
Meg kell ígérnem Palkónak, hogy fog ő még itt aludni!
Nem sokkal később megjött Györgyi is, és ezzel helyre is állt a szokásos verőcei élet.
Természetesen ő sem járt itt fél éve - és most az én tegnapi várakozó kíváncsiságommal nézi végig a házat, a kertet.
Dolog, feladat van bőven.
A virágágyások ezúttal épségben megúszták a telet - mégis újra kell rakni, kicsit megmagasítani, mert Alex sehogy sem képes megérteni, hogy ő hova is nem léphet be tulajdonképp...
A levendulát - egyes források szerint - alaposan vissza kell vágni, ne legyen elöregedett, fás szárú kopasz töve. Pedig alig vártuk, hogy nőjön egy kicsit...
A rózsa ugyanígy... elvileg ebből is jócskán vissza kell vágni, amihez, mi tagadás, kell egy jó adag bizalom és bátorság. De hiszünk az okosabbaknak - és Györgyi nekimegy a metszőollóval.. .Megigazítja a lenti terasz öreg rózsabokrát is. Erre mondjuk rá is fér: nyaranta nagyon neveletlen módon nyújtózkodik mindenfelé - főleg az útra, ahol pedig mi szeretnénk járni.
Nekem pedig végre hozzá kellene fognom a ház darazsakat elriasztó lekenéséhez. Idén a szokásos technológia mellett kipróbálunk valami újat is.
Az ötlet nagyon egyszerű (az interneten akadtam rá nemrég) - az ember kiakaszt a házra egy vászonzsákot, ami messziről darázsfészekre emlékeztet. Jön szegény lódarázs (mint egy helikopter) fészkelőhelyet keresvén, messziről kiszúrja magának a faházat, ami igazi darázs-paradicsomnak tűnik. De amint közelebb ér, visszahőköl, mert meglátja a ház oldalán lógó szürke valamit, ami gyanus....nagyon gyanus... mintha valakik már megelőzték volna. Ezzel pedig nem érdemes tréfálni, mert a már itt lakók általában harciasan védelmezik saját fészküket. Kósza darazsunk tehát - biztos, ami biztos - inkább odébb áll.
Hogy ez tényleg működik-e, fogalmam sincs - ígérem, nyár végén beszámolok róla :)
Hétfőre elkészültünk mindennel. Annyi dolgunk maradt, hogy szép rendet hagyjunk magunk után. Kihasználva tehát a napsütéses szabadságot, nekivágunk a hegynek, (hármasban) hogy megnézzük a kilátó és Aranyos-kút környékét.
Valamelyik este már volt egy próbálkozásunk, de - szégyen, nem szégyen - meghátráltunk. Az erdő rohamosan sötétedett, az út járhatatlanná dúlták a lovak patái... nem akartam bevállalni, hogy korom sötétben érjünk vissza.
Most azonban előttünk az egész nap, ragyogó a napsütés... úgyhogy hosszú próráz felcsatol, és irány a gerinc, ahová Györgyivel és Alexel természetesen nem a sziklákon át másztunk ki, hanem az út mellől a bozótoson át... Nagyon kellett tartanom a lelket a társaságban, többször megígérve, hogy odafenn, - alig száz méternyire - már nagyon szép és jól járható lesz....
Visszaérve a házhoz már csak egyetlen dolgom maradt: a kert végében lévő rönkön megtelepedett taplógombákat mindenképp meg akartam örökíteni...
... és a pakolás... csomagolás a haza útra... zárás...
Ezt már nem szoktam szeretni.
Az autó tele, a ház bezárva, Alex pórázon...
Ezt már nem szoktam szeretni.
Az autó tele, a ház bezárva, Alex pórázon...
- Gyere Alex, autózunk... .vége a nagy erdei szabadságnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése