2020. október 31., szombat

Öreg ingaóra

 

Az öreg óra nehezen indult.

Hosszú idő után végre utánam költözött Pestre, és most felkerült a nappalink falára. 

Kopott ingája fáradtan billent egyet-kettőt, aztán megállt. Régi szerkezet már nagyon - nem szereti az utazást, a  változást, kicsit biztatni kell... Néhány próbálkozás után aztán megbékélt új helyével, hangja lassan otthonos lett a szobában, és azóta nem állt meg.

Nem szűnő ketyegése mintha maga volna az Idő, és az Út, mely összeköt távoli elődökkel,akikre én már semmiképpen nem emlékezhetek, de akik most itt vannak velem mégis.


Gyerekkoromban nagymamáék szobájához tartozott ez az óra,  története azonban sokkal régebben kezdődött.



Akkoriban idősb’ Boros János még egyáltalán nem volt “idősb”.

Fiatal volt, és valószínűleg igen boldog, hiszen Hankó Erzsikét végre a békéscsabai nagytemplom oltára elé vezethette. A kimondott “igen” a szívükre hullt, mint maga az Eljövendő, amiről nem lehet még tudni semmit, de amiről bizonyosan tudják, hogy csupa-csupa boldogságot tartogat. 

1912 február 12-ét írtunk akkoriban.
Az ünnep aztán elmúlt, a  nászajándékok lassan a hétköznapok részei lettek.
A  szép, faragott ingaóra nappali falára került. Réz alkatrészei mintha aranyból lennének, ingája monoton ketyegéssel indult hosszú útjára a távoli jövő felé,  gongja pedig fél óránként figyelmeztetett az idő kérlelhetetlen múlására. 



Az idő pedig nem állt meg - azóta a gyerekek is felnőttek, már a mégifjabb Boros János is gimnáziumba jár, saját társasága van, barátok, osztálytársak járnak hozzá. Egyikük, Luyzi különösen gyakori vendég a háznál, és feltűnően sokat forgolódik a kislány, a 15 éves Erzsike körül… 

Évek telnek el így, és a kislány  már 23 éves, amikor a család  ismét a békéscsabai templom oltára előtt áll...


Ők voltak az én nagyszüleim. 



A békéscsabai ház aztán elcsendesedett, mert a  fiatalok Pestre költöztek.

Nehéz évek jöttek akkor - a háború egyre fenyegetőbb szorításában sorban jöttek a gyerekek (hatan), Budapesten pedig elszabadult a pokol - a bombázások  idejére Nagyapa jobbnak látta vissza menekíteni a családot Békéscsabára.
De a háború Csabát sem kerülte el, mint ahogy nem került el semmit és senkit.  Szennyes romokkal, füsttel, vérrel borította  az egész világot,  békétlenséget és dacos keserűséget  hagyva  maga után a nagyvárosokban  és a családok szívében is.

De akkor már idősb’ Boros János tényleg nagyon “idősb” volt. 



“Az én Atyám házában sok hajlék van…“ - dübörögve hull az áldott tavaszi föld néhai Boros János koporsójára   - “elmegyek, hogy helyet készítsek nektek… “
Linden János tiszteletes úr ‘58 májusában temette.

Hankó Erzsike pedig egyedül maradt.  Üres már a csabai ház… minek maradjon…? Pesten, lányánál, a Veres Pálné utcai lakás nagy, és ahol nyolcan elférnek, elfér a kilencedik is… 


A békéscsabai ház árából később Verőce lett.

Verőce, ahol mindig csend van és békesség, ahol az erdő örök rendjét nem zavarja meg a nagyváros szennyes békétlensége, és ahol egy-egy alkalmon jól érzi magát a család apraja-nagyja.

Pestre költöztek a múltba süllyedt hétköznapok és ünnepek egykori tanui, családi értékek, relikviák is, mind. Az öreg ingaóra nagymamáék hálószobájába került… ha arra jártam - alig négy-öt évesen - mintha a távoli időkből érkezett volna kitartó, soha nem szűnő lépegetésével.


De akkorra már Hankó Erzsike - Dédi.
Én már csak így ismerhettem.


 


Aztán eljött az az idő is, amikor a  Veres Pálné utcai lakás is megcsendesedett.
De elhagyatott lett a verőcei ház is -  Nagyapáék is elmentek az elődök útján, és nem járt erre senki. A kertet felverte a gyom, a kis erdei ház ajtaja hónapokig ki sem nyílt. Az öreg ingaóra akkor már nem járt… ott porosodott a bezárt erdei házban. Egy a szekrény tetején szétszedve akadtam rá.


No, ez kellett csak Dani fiamnak! Épp neki való kincs volt! Azonnal kezelésbe vette, szétszedte, megtakarította, és addig-addig nézegette, forgatta, míg össze nem rakta. 

Újra járt! 

Talán itt, Verőcén lett volna méltó helye - de akkor ki húzta volna fel napról napra? Elhoztuk hát Debrecenbe. Egy darabig a Haláp utcai lakásban járt  - később, hogy eljöttem otthonról, kilenc éven át debreceni remete-lakom féltett kincse lett. 


És most itt ketyeg újra a mi nappalinkban. 

Azt mondják, kicsit hangos a járása - de az ember ezt egy idő után már meg sem hallja. Csak ha megáll, arra kapom fel a fejem… ilyenkor szinte kiált a csend.


De nem áll meg. Mint ahogy nem áll meg az Idő sem (mert nem tud) - jönnek, egyre jönnek újabb  generációk, új hétköznapok és új ünnepek. És egy új világ új kihívásai, amiket mi, öregebbek már egyre nehezebben követünk, és amelyekről  a fiatalok mégis hiszik - csupa-csupa boldogságot tartogat. 






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése