2021. június 26., szombat

Unoka-találkozó

A nyári napforduló már az én gyerekkoromban is a nagy verőcei találkozások ideje volt,   Nagyapa valamikor ilyen tájt ünnepelte születésnapját. Ennek okán  már korán reggel megkezdődtek az előkészületek,  kikerültek az asztalok, csattogott a fejsze, és  tíz óra felé már ropogott a tűz a bogrács alatt. Nagyapa - fakanállal a kezében - a diófa árnyékában felügyelte a folyamatokat, és fogadta az időközben érkező vendégeket (gyerekeket, unokákat, azaz minket) akik épp csak egy koccintás erejéig tudták elvonni a felelősségteljes feladattól.

Az azóta eltelt 40-50 évben kicsit megváltozott szereposztás - immáron enyém a felelősségteljes feladat, hogy fakanállal a kezemben őrizzem a tűzön rotyogó bográcsot.
Mert hogy időközben én lettem nagyapa...

Ez idő tájt Péter és Pál (tudjuk) nyárban összeférnek a naptárban... és nem csak a naptár e nevezetes lapjain, de itt a környező hegyekben is, hiszen Péter fiam itt a közeli Diósjenőn nevelgeti Palkó unokámat, kézen fogva vezetvén az erdő és az élet egyaránt kanyargós ösvényein. Magától adódik hát a gondolat, hogy névnapjukhoz kössük a tradicionális családi találkozást. A nagyszerű gondolatot aztán tett követte.  A "tett" elsősorban abban állt, hogy gyerekeimet időről időre unszoltam kicsit, hogy készüljenek, mert ezt az alkalmat nem lehet kihagyni!

Magam sem hittem volna, de sikerült.. :)


Egy ilyen esemény persze nem a bogrács mellett zsibongó siserehaddal kezdődik.

Az erdő kánikulában fuldokló mozdulatlan csendjében kezdődik, ahová egyedül érkezem már előző nap. Györgyi úgy döntött, reggel jön utánam, mert  az otthoni konyhai környezet alkalmasabbnak látszott bizonyos sütemény-projekthez. Ez pedig igen fontos projekt, tehát ellenkezni nem csak értelmetlen, de kifejezetten buta dolog lett volna.
Így hát egyedül szállok ki az autóból, hogy kipakoljam, felcipeljem a táskákat, szatyrokat, a vendégjárás ezer kellékét, és Alex kutya aktív közreműködésével nekilássak az előkészületeknek. Ez alatt elsősorban a kertet kell érteni, ami a nagy esemény színhelye lesz, és ami - legnagyobb bánatomra - most nem a legszebb arcát mutatja. A hetek óta tartó negyven fokos kánikulában a fű kiégett, tavaszi virágaink elszáradtak, sőt az egyik rózsatő is mintha halálán járna... :(

Legényes magányomat Peti fiam elirigyelhette (két gyerekes ifjú apukáknál ez előfordul) és nálam vert tanyát, hogy nem akármilyen kalandra invitáljon estére. A feladat: "mezőgazdasági vadkár-elhárítás", azaz - vadászat.
Ilyenen eddig még sosem vettem részt, tehát erre nemet mondani egyszerűen nem lehetett.

Este tíz van már, mikor az autó letér az útról, és megáll valahol a szántóföldek mellett. Elhallgat a motor, kialszik a fény, és ahogy kiszállunk, egyszerre ránk szakad az éjszaka. Nem moccan semmi - a földek hűvös, illatos párákat lehelnek, s mozdulatlan csendben csak a tücsköket hallani. Az éjjellátó hőkamerán keresztül azonban itt is, ott is felbukkan az élet... őz áll a nagy fától nem messze, amott egy nyúl billegeti hosszú füleit, a búzatáblában pedig egy róka portyázik...
Mi azonban disznóra és szarvasra vagyunk hitelesítve - így hát nekivágunk, megkerüljük a búzaföldet, és a dombtetőn sötétlő erdősávot...
De a disznó errefelé (úgy látszik) teljesen ismeretlen állat, szarvasok pedig tartják a több  kilométernyi távolságot, amit, valljuk be, igen bölcsen tesznek.
Végül nem dördült el puska, egyszer sem. Éjfél is elmúlik már, mire újra a tetőteraszon ülünk. A "vadkárt elhárítottuk", és most egy pohár bor mellett még egyszer belehallgatózunk az erdei éjszakába.
 

No, a másnap már nem volt ilyen csendes!
Reggel korán belevágunk. Előkerül a bogrács, a hús, hagyma, zöldségek, és pattogva ég a tűz. Az első vendégek nem is igazán vendégek: Panni, Palkó, Julcsi már otthonosak itt, és ez a tény kifejezetten jótékony hatással van a krumplipucolás sebességére :)
Délre pedig csaknem teljes a társaság. Hogy ki kivel jön, honnan és mivel... no, ezt nem egészen tudtam követni, de talán nem is fontos.

A fontos az, hogy itt vannak.
...itt van Ági, aki egy kimaradt éjszaka után először faház csendjét választja egy kis szunyókálásra  Itt van Nóri, a négy leánykájával, akik eddig csak hírből ismerhették Verőcét, mert Füzér sajnos nagyon messze van...  De az anyukájuk sem járt erre vagy tíz-tizenöt éve. Neki szívesen dicsekednék a virágágyakkal, fűszerspirállal, gyönyörű pázsittal, de a tikkadt, kiégett kert erre most inkább csak rácáfol. És itt van Ancsa Matyival és persze Zokni kutyával, aki rövid úton megismerkedik Alexszel - pár acsarkodó morgás, ugatás után megegyeznek az "együttélés szabályaiban", utána szent a béke.
Csak Zsófi hiányzik az anyukájával - ők most ezt az expedíciót nem tudták megoldani. Pedig Zsó alighanem nagyra értékelte volna Alex kutya társaságát. Alex persze így sem unatkozik - a kicsik folyamatosan és lelkesen abajgatják, amit ő egyáltalán nem vesz rossz néven.








Az asztalokat ezuttal a gesztenyefa alatt, a kert legárnyékosabb helyén állítjuk fel, ahol talán valamivel elviselhetőbb a déli meleg. Lekerül a tűzről a bogrács is, ami a csapat egybehangzó véleménye szerint igen jól sekrült. El is fogyott az utolsó cseppig - mosogatni is alig kellett utána :) :) De az asztalnál még utána sem akar elfogyni a finomság.

Gyorsan tellik a délután. A gyerekek szabadon pancsolnak, építenek, vonatoznak,feltváltva nyúzván a kutyát és a szülőket, akik  az élet és nagyvilág ügyes-bajos dolgait vitatják nagy elhivatottsággal. Rita már hol ide, hol oda tartozik... két famászás között (minden érdekli) "komoly dolgokat" kell megmagyarázni neki, a demokrácia és a hatalmi ágak mibenlététől kezdve... :)
 Julcsi pedig (nincs még három éves) minden külön felkérés nélkül magán számával szórakoztatja a nagyérdeműt:

"Ül a tó partján kárókatona,
odamegy a pelikán, távoli rokona.
- Hogy vagy, kedves kárókatona?
Kerül-e ma eledel, reggeli, vacsora?

- Kerül itt minden, hogyha akarom,
de ha csak a parton a hasamat vakarom,
nem lesz más, mint karcsú alakom.
Nosza gyere, sok a hal, teli a Balaton!

Ponty és kárász mind-mind eleség.
- Ide-oda terelem keszegek seregét.
- Sosem ér engem vízben vereség,
sose marad éhen a csemete, feleség."

 



A nyári délután forró csendjében pedig hallgatagon ünnepel velünk az erdő.
Csendjének  mintha idők kezdete óta része lenne a halkszavú beszélgetés, de a gyerekzsivaly is  - ahogy része volt akkor is,  mikor (négy-öt évesen) először bolyongtam az öreg, göcsörtös fák avarszagú szentélyében, és akkor is, amikor az én gyerekeim bontogatták itt önállóságuk szárnyait.
"Semmi nem változott Verőcén" - Nóri megállapítása elsőre nem esett túl jól (lassan tíz év munkánk van benne, hogy változzon) de talán igaza van, talán jó hogy így van: mintha valamiféle jótékony időtlenség tartaná tenyerén a családot.

Különben is - itt az erdőn rengeteg munka kell ahhoz is, hogy "semmi ne változzon".






A nap már a fák csúcsa körül bujkál, mire indulásra gondolunk - de akkora nem is maradt más, csak a vendégjárás romjai. Szerencsére sok a verőcei viszonyok között jártas dolgos kéz - pillanatok alatt tiszta minden, helyére kerül minden, autóba kerülnek a játékok a hozzájuk tartozó gyerekekkel együtt és elcsendesedik a kis birtok.



UI.:
Ez a gyönyörű tűzliliom bezzeg csak másnapra tudott kinyílni... :(





1 megjegyzés:

  1. Nagyon jó a fényképes beszámolód, Attila, és örülök, hogy megvalósult az unoka projekt. Isten éltessen benneteket, legyen még sok ilyen szép napotok együtt. ( A puska pedig ne dördüljön el, legyen az állatkáknak is jó nap a ti jó napotok.:-)

    VálaszTörlés