Új tavasz

Újra tavasz van - és én négy hónapja nem jártam erre.
Négy hónap! Te jó ég... Mi vár engem odafenn ennyi idő után? Ráadásul egy ilyen hosszú, szokatlanul hideg, havas tél után?

Március elején aztán megmakacsoltam magam: Megyek! Ha csak egy napra is, még ha soron kívüli szabadsággal is, de megyek, mert odakint langyos tavaszi napsütés ébresztgeti világot, és ezt Verőcén látni kell! Nem is beszélve az ébredező darazsakról, akik egy-kettőre birtokba veszik az elhagyott faházat, ha nem vagyok időben résen.

Mentem hát. Kicsit félve ugyan, mert ennyi idő után többnyire sokkoló, amit az ember ott talál....

Meg kell hagyni, gyönyörű idő volt. Lomb ilyenkor még nincs - az erdő alatt meleg napsütésben szárítkozik a tavalyi avar, közte itt is, ott is vadvirágok bátortalankodnak a fény felé. A hóvirágról sem maradtam le egészen - igaz, az ő ideje a végéhez közeledik, de sok van még mindig mindenfelé. A Villanegra felett most a legszebb som, a kertben bújnak a hagymások, s a kőház szürke falai isszák az áldott tavaszi fényt.

De az első ajtónyitás valóban sokkoló volt - bent nyirkos téli hideg, piszok, beázások nyomai, omló vakolat... és most nincs is idő rendbe hozni:  sötétedésig végezni kell a ház lekenésével.
A kis asztal, fotel kikerül ugyan a teraszra, egy welcome-kávé, pár perc tavaszi csend belefér - de aztán gyerünk, munkára!
Néhány óra alatt körbe értem, felkerültek a riasztó műdarázsfészkek is (egész mutatósat sikerült idén beszereznem) így aztán még egy kis pihenő belefér indulás előtt.

Egyedül vagyok.
Sokáig ritkán fordult ez elő, de az utóbbi időben úgy tűnik, erre kell berendezkednem. Újra számot kell hát vetnem. hogy milyen célok mentén, mire leszek képes itt egyedül. Mi az, ami tényleg fontos, mire mennyit szabad és kell áldozni, és ez mire lesz elég.

Az elmúlt években valamiféle görcsös megfelelési vágy hajtott, amitől persze semmi nem haladt gyorsabban, de a rengeteg a feladat, időnként a kudarcok és hiábavaló próbálkozások rányomták bélyegüket minden itt töltött órára.

Ez bizonyosan nem a helyes út.

Verőce a nyugalom szigete kell, hogy legyen. Ez volt a rendeltetése egykor, és ez az értelme ma is. A csend, a szabadság, és az erdő, amely itt az enyém, s amelynek élete ezer titkot tartogat ma is. 

És ami a fő: hogy mindezt néha megoszthassam azokkal, akik erre fogékonyak - elsősorban a tágabb családdal, gyerekekkel, unokákkal, de bárkivel, aki ebben örömét leli.

És igen: vannak, mindig is lesznek soha véget nem érő feladatok, soha el nem ért célok, melyek szép értelemmel töltik meg a hétköznapokat - de azt mindig tudni kell: nem ezért vagyunk itt.

Ebben az új bölcsességben aztán meg is nyugszom kicsit - és mikor legközelebb jövök, mindjárt aprópénzre is válthatom őket, mert már érkezéskor vendégek várnak - Ági és Bence.

A találkozás "történelmi jelentőségű", mert Bencével, aki Ági mellett alighanem még sokszor fel fog bukkanni - most találkoztam először.
Meg kell hagyni, Bence jól vette az akadályt, pedig Verőce a hosszú elhagyatottság után nem a legszebb arcát mutatta.
De ezen gyorsan túllépünk. Egy-kettőre kikerül a tetőteraszra az asztal, a székek. Az asztalon abrosz, tányérok (dél van már) és persze poharak, amik távolról sem üresek :)

Az ebéd mellett aztán sok minden szóba kerül,  mert Bence izgalmas egyéniség - egy másik világ, amit nem ismerek, ami idegen, de aminek ősi szépsége  mégis megérinti az embert. 

Ebéd után - ez minden először idetévedőnek szinte kötelező kör - nekivágunk a hegynek, fel a kilátóba, Aranyoskútra. Ezúttal körbe megyünk az erdészeti úton, s a napsütéses könnyű erdei séta alatt bőven van idő, alkalom folytatni az asztal mellett megkezdett elvarratlan témákat, vagy új gondolatokat bedobni.

Estére aztán magamra maradtam, s hirtelen nagyon rám szakadt az egyedüllét és a csend. Enyém lenne az egész hét, (csak kedden kell bemennem egy próbára) - de innentől kezdve elpártolt tőlem a szerencse. 
Novemberi hideg lett -  az eget reménytelenül nehéz szürke felhők járják, és ami még rosszabb - megérkezett az eső is. A zsúfolt kis házba bezárva moccani is alig lehet.  Egy-két fontosnak ítélt dolgot még megcsinálok, megtisztítom a burkolásra váró tetőteraszt,  rendbe szedem a ház környékét, kicsit a faházat is, teszek-veszek még egy kicsit - és haza indulok. 

Az igazi munkák alighanem csak májusban fognak megkezdődni.