Verőce naptárlapjairól

Borongós ősz van már.

A tetőteraszra kirakom még az asztalt, székeket, fázósan üldögélek egy kicsit (kávé mellett, természetesen), de már hűvös van ehhez. Nehéz szürke felhők járják az eget, és ha olykor ki is süt a nap, ide már csak délután jut belőle egy kevés . Ereje azonban már ilyenkor sincs.

Bizony ennek is eljött az ideje: bent a szobában, kályha doromboló melege mellett már kellemesebb. 

Egyedül vagyok - és az őszi erdő szomorú csendjében az elmúlt nyarat keresem. Hová lett...? Nem írtam róla egy sort sem... Tétován lapozgatom emlékezetem naptárlapjait - talán sikerül mégis életre kelteni,  mi minden történt itt idén, amíg a nyár zajos ünnepe végleg el nem csendesedett.

Már februárban elkezdődött.

Az erdőn még tél van ilyenkor. Az utak fagyosak és sárosak, a fák szürkén zárkózottak - de ha kisüt a nap, és meleg kezével megsimogatja a hónyomott avart, a száraz levelek közül itt is, ott is kidugja fejét a hóvirág.

Ilyenkor már nagyon vágyom ide. Elég a télből, a bezártságból, tele vagyok tervekkel, mennék, csinálnám.. Jövök hát, amennyit csak lehet. Igaz, idén többnyire egyedül - Györgyire most rászakadt az otthoni ház minden gondja, baja öröme, bőven elég ez fészekrakó kreativitásának, no meg  feladatnak is - nem hiányzik az itteni (sokszor hiábavaló) szélmalom-harc az erdei viszonyokkal.

Csak Alex kutya jön velem - amíg jöhet szegény... - Mert (ezt akkor még nem tudtuk) ezen a tavaszon már nem várhatta meg az erdő ébredését. Akkor, február végén jártunk itt utoljára együtt. Nem szaladgált már akkor sem ész nélkül, nem szimatolt be minden bokor alá... Lehasalt a tetőteraszon, ahonnan szemmel tarthatott, és hallgatta, ahogy az idő elballag mellette. Rá két héttel már hiába volt minden kétségbeesett próbálkozás, gyógyszer, orvos... nem segített már semmi...

A tavasz azért mégiscsak megérkezett, s nyomában egyszerre halványzöldbe öltözött az erdő, és a kertben a sorra nyíltak Tavasz virágai.

Jövök most már szinte hetente. Szeretném kicsit rendbe szedni a faházat, mire megint erre járnak az unokák.

Akad egy-egy vendégem is. Ági most közel lakik, s Vácról  könnyű feljutni ide - jön is, már március végén. Az erdő még alig ébred, már együtt járjuk a hegy északi útjait, a még kopasz erdőt  a kilátó, Aranyoskút felé. Egyszer még Csongi is eljön vele.

Áprilisban pedig, mikor már színe kezd lenni a világnak, a kertben ezerféle tavaszi virág nyílik, s a gesztenyefa ágain vadgalamb-pár ábrándozik a fészekrakásról - jön Ancsa is Veronkával és Zokni kutyával, hogy kiélvezzék a tavaszi nap melegét, az erdő szabadságát.

A pocakja nagy, és mi már azt latolgatjuk, fel fog-e tudni jönni nyáron az alig egy hónapos babával...

Peregnek az őszi levelek. A feltámadó szélben aranyló forgatag a kert - s én összébb húzom magamon a kabátot.
Az avar lassan temeti az utakat, a sziklakertet, a nyár minden vakációs ragyogását, a vendégjárások bogrács-illatú emlékeit...

Pedig ezekről még írni kell!

Végig dolgoztam a tavaszt, a kora-nyarat, s mire az unokák serege megérkezett, a faház újabb helységét sikerült rendbe szedni.
De addigra már igazán nyár volt. Az erdő árnyasra lombosodott, az ég valószínűtlenül kék, s végtelen magasságában könnyű bárányfelhők fürödnek a napsütésben, a teraszon pedig a kávé mellett most már mindig ott van a szóda is, mert nagyon meleg van.

Nyár közepe - Péter-Pál napja.
A nap, amikor újra felloban a rőzse-illatú láng a bogrács alatt, s kis birtok egy napra úja benépesedik az unokák seregével. 

Az előkészületek ezúttal jórészt rám maradtak, de ez nem baj. Megy ez már rutin-szerűen, mondhatnám, tradicionálisan s mire a főzésre kerül a sor, azért Györgyi csak átveszi a parancsnokságot... 

A gesztenyefa árnyékában nagy asztal, az öreg kútnál singer állvány, rajta minibár, mindenfajta innivalóval, rengeteg finomság, és rengeteg unoka... 

Minden évben nagy izgalom, ki tud eljönni, ki nem (Verőce bizony sokaknak messze van) de idén szép számban együtt lehettünk.

Van, aki új, hiszen még épp hogy belevágott az "Élet" nevű nagy kalandba... A kis Miki ugyan járt már itt baba korában, de erre aligha emlékszik. Idén már ő is boldogan veszi birtokba mindazt, amit csak elér... Nem kell mondjam, a szeme sem áll jól, ahogy felfedezi: fentről, a tetőteraszról egész más a világ...

Rózi is új itt - ő a legifjabb (alig egy hónapos) így egyenlőre anyukája öléből szemléli ezt a mozgalmas és zajos világot.
De vannak itt rutinosabb Verőce-járó ifjak is - a kislányok, Veronka, Apolka, Julcsi, Nóka  hol együtt, hol külön-külön, de mindenesetre felnőttektől mentesen indulnak, hogy újra felfedezzék a kert, az erdő ezer zegzugát.

Palkó - a maga kilenc évével - már igazán férfias határozottsággal irányítgatja őket - ha épp ráér, és nincs sürgős teendője kerti-vasút ügyben.

És van köztük nagy kamasz is. Szavát sem hallani, s mintha mindig valami nagy gond vagy bánat melankóliája lengené körül.

 

A felnőttek hagyják őket.
Jó most az árnyék, jó leülni egy pohár bor mellett, megbeszélni a család és a nagyvilág ügyes-bajos dolgait. Az elkészült ebéd egybe tereli még a társaságot (az asztalról ki nem fogy a sok sütemény, gyümölcs, dinnye) de aztán újra szétszéled az apróságok hada.

 

 

Bejárjuk a kertet is. Nóri a fűszerspirál mellett mesél a füzéri kertjükről, Petivel pedig az öreg, kiszáradt diófa alatt állunk meg.
Bizony, nem sok tartja már...
- Ki kell ezt már vágni, mielőtt valami vihar rádönti a házra.

És néhány hét múlva felzúg a láncfűrész, a korhadt öreg fa ágai pedig (72 hosszú esztendő után) sorra zuhannak a kerti vasút maradványai közé...

Borongós ősz lett azóta.

Csendes már a kert - csak szél bóklászik az ágak között, s  egy-egy aranysárga diólevél koppanva hull elém a teraszra.

"Elmúlt, ez is..."

És megtorpan a nyár zajos lendülete. 

Néhány hete még lelkesen fogtam a terasz javításába, járólapozásába, már látszik egy kicsit, milyen szép lesz... 

...de most hűvös szelek borzonganak végig az erdőn. - és az ősz elmúló szomorúságával csukja be kezem között az esztendő napsugaras kalendáriumát...

Majd tavasszal folytatjuk...