A kánikula vendégei

Tombol a nyár
Az aszályos forróság most már nem csak a kertet viseli meg: bizony láthatóan pusztul az erdő is. Nincs mély árnyéka a fáknak, nem rejti tömött lombfal az erdő alját. A fák, cserjék megadták magukat a perzselő napnak, leveleik ernyedten lógnak, és alig-alig adnak árnyékot. A lombok fölé pedig itt-ott kiszáradt, holt faóriások kopasz ágai merednek...

Két hét sem telt el - én már újra itt vagyok.
Reggel érkezem, és ilyenkor hál' Istennek még sokáig elviselhető itt az élet, hisz dél is elmúlik, mire a nap izzó aranya eléri a kertet, a tetőteraszt. Most még jól esik kiülni, hűvösben reggelizni, egy kicsit csendben lenni, s átgondolni az előttem álló feladatokat.

Nem, sajnos a burkolásról most szó sem lehet - szombatra vendégeket várok, s addigra valamit kezdeni kell a faházzal, kerttel, mert most nagyon elhanyagolt minden.
De nem is bánom - igazság szerint hiányzott már, hogy a kerttel tölthessem itteni időmet. Sarló, metszőolló, gereblye... mind jönnek velem, először csak a ház elé, de aztán a gesztenyefás teraszra, kis teraszokra, távolabbi utakra is. Jó látni, ahogy óráról órára rendezettebb körülöttem a világ. Nézegetem is egyre sűrűbben, mert a nap lassan a hegy fölé emelkedik, s a forróságban egyre gyakrabban kell megállni: kell az árnyék, kell az innivaló, s ehhez  persze hozzá tartozik egy kis pihenő.

 

Kora délután aztán feladja az ember. Éhes is, fáradt is, a meleg is egyre kegyetlenebb - jöhet hát az ebéd (valami árnyékosabb helyre költöztetve az asztalt)  utána pedig - nincs mit tenni - be kell húzódni a házba, ledőlni az ablak alatt, ahol mégiscsak jár egy kicsit a levegő, és ahonnan fekve is rálátni a kinti napsugaras világra.

A délután már nehéz. Lassan halad minden munka, de ez már inkább csak szöszmötölés - kell a megállás, a csend, szemlélődő pihenés.
Ennek helyszíne még mindig a tetőterasz - bár az asztal sűrű költözéssel követi a lassan vándorló árnyékot...

Ilyenkor hétköznap nagy a csend - csak a kecskék kolompja szól  az erdő felől. Ők most sem maradhatnak el - már mint régi ismerősök csörtetnek a kerítés közelében az erdőn.

 

Pár szót most is váltunk Erzsikével, aztán egyre távolabbi lesz a csörtetés, később már csak a kolomp...

És ezzel vége is napnak. A faház homlokzata szinte lobot vet a lemenő nap utolsó fényében, s a vacsora már az esti szürkületben ér. 
Utána még kint lehet üldögélni egy darabig, A terasz fölött egy-egy szarvasbogár repül keresztül, a sötétedő ég előtt denevér cikázik,  s az erdő alatt lassan megjelennek a szentjánosbogarak imbolygó kis lámpácskái, véget vetve a forró, dolgos napnak.

Másnap aztán megérkezett Györgyi is. Őt most érte a sokk a kiszáradó erdő, kert láttán. Egyszeriben minden nagyon csúnya, és taszító, egyszóval szörnyű itt minden - nem is érteni, miért jönne ide bárki is...  

A vendégeink  - mindennek ellenére - megérkeztek, és úgy tűnt, nem osztják ezt a borúlátó nézetet. Jelenlegi és korábbi munkatársaim  - egy részük két éve már járt itt, ők már nagyjából tudták, mire számíthatnak, és most otthonos ismerősként  bukkantak fel az erdei úton. De volt, aki  most először találkozott a blogról jól ismert helyszínekkel. Kata szinte környékbelinek számít, (neki rég ígérgetek egy ilyen alkalmat) ő mintha csak "haza jött" volna. A többieknek pedig igazi vadregényes kirándulás lett ez a mai nap.

Tíz felé már égett a tűz, a nagy melegben fogyott a sör, a szóda, folyt a szó, terítékre került munkahelyünk minden ügyes-bajos dolga, amit a hétköznapokban nem szoktunk megbeszélni és amiről általában  egyáltalán nem is volt tudomásom... - 

Két óra tájt lekerült a bogrács a tűzről, s mi végre asztalhoz  ülhettünk a gesztenyefa árnyékában.

Ebéd után (idén bátrabb volt a csapat, mint két éve) nekivágtunk a kilátó felé vezető útnak, a hegygerincnek. Igaz, most nem nehezítette az életünket sár, de igenis nehezítette forróság - már felfele menet sűrűn gondoltunk arra, milyen jó lesz visszaérve inni valamit... Azért végig jártuk a gerincet, minden jó kilátóhelyen megállva egy pár percre.

 

Visszaérve aztán már rövid volt a délután, de valahogy mégsem akaródzott véget vetni neki. Sokáig folyt még a szó, mire valaki felállt, hogy bizony, lassan indulni kellene...

Az élet úgy hozta, hogy mi még maradhattunk másnap is. Szükségünk is volt erre a csendes napra a mozgalmas tegnap után. Ezúttal nem kellett korán kelni, nem kellett időre elkészülni semmivel - nem volt más dolgunk, mint elmosogatni, elpakolni, és élvezni az erdőre visszatérő csendet. 

És mire minden elkészült, minden a helyére került, már nem is volt olyan csúnya a világ körülöttünk.