Koranyár

Végérvényesen elmúlt  az idei tavasz. 

A virágok elnyíltak, az erdő lombja sötéten árnyas lett és száraz, pókhálós csendjében alig mozdul valami.

Az elhanyagolt öreg kertben pedig inas, szívós gyomok között csak néhány szerény harangvirág dacol a forrósággal és szárazsággal.

Mert a kert bizony  elhanyagolt.  A tavaszi esős hétvégéken a házba szorulva alig vártam, hogy újra megpróbálhassam a tetőterasz ősszel kudarcosan félbehagyott járólapozását, s kert háttérbe szorult. 

Most hát eljött az ideje. Az idő száraz és meleg, a napirend szigorú, az anyagok, eszközök kéznél... Mehet a munka, nagy lendülettel. Már most látom - nem lesz tökéletes. A terasz isten tudja, hol merre lejt, a felülete is csak az erdei viszonyokhoz szokott szemnek tűnik síknak. De azért reménykedem, hogy egy darabig kitart, és talán valamelyest védeni fogja az alatta lévő betont, szigetelést.

Lassan haladok. Mindig akad valami váratlan probléma, amin hosszan el kell töprengeni,  és persze mindig akad valami egyéb feladat is. Ha belefáradok a forró teraszon kenegetni a csemperagasztót, jól esik lejönni, kicsit mást csinálni, bejárni a kertet, felvágni az ide hordott tüzifát, átszivattyúzni az összegyűlt esővizet, számba venni, mi mindent szeretnék még megcsinálni. 

És persze jól esik leülni egy pohár fröccs mellett, és egyszerűen csak hallgatni a koranyári erdő csendjét.  

Mert hihetetlen nyugalom van itt ilyenkor. Alig jár erre valaki. Néha egy-egy turista, kiránduló család. A távolban kolomp szól, és én hallgatom merre halad Erzsike a kecskék után.

A hangok mintha közelednének - és mikor már a felső kaputól hallom, kiballagok én is.

- Bírod még a hegyet járni utánuk?
- 'Hál Istennek... - mondja, s a kecskék szétszélednek a közeli cserjésben. Némelyik egész kicsi még: kurta kis farkát rezegtetve csóválja, mint egy kiskutya, ahogy megsimogatjuk.
Pár szót váltunk az épp folyó munkákról, ügyes-bajos dolgainkról, és általában az élet lassú csendes folyásáról, aztán elköszönünk.
- Tele van a Tócsika cickafarkkal, érdemes begyűjteni. Menj be nyugodtan, szedjél belőle - mondja még búcsúzóul, aztán elkolompol a kis csapat hazafelé.

A Tócsikát mi csak egyszerűen "domb"-nak hívtuk - holott nem volt domb, csak egy füves legelős hegyoldal. mely a házunk közelében kezdődött, és egészen a hegy lábáig, az országútig nyújtózott. Jó néhány éve már fia, Balázs bekerített birtoka .Nem szoktam arra járni, pedig gyerekkorom legszebb óráit töltöttem ott...

De most felhatalmazva éreztem magam, és egyszeriben olthatatlan vágyat éreztem meglátogatni az öreg tölgyet, mely magányosan áll a Tócsika szélén, s aminek lábánál gyerekkoromban órákig képes voltam elbogarászni a fűben.

Menjünk!

Nyakamba a fényképezőgép, és elindulhatok, mint régen...

A Tócsika most is a régi - a füvek e végtelen kakukkfű-illatú országában a csend az úr - pedig nem üres. Távolról sem! Egyetlen négyzetméterén egész kis közösségek, hangyák, apró zöld pókok, szöcskék, mindenéle bogár népek élnek itt együtt szigorú és kegyetlen törvények szerint, de talán épp ezért valami végtelen zsongó békességben:

Az öreg tölgy is megvan (bár nem olyan hatalmas, mint gyerekkoromban :) ) - törzsén a hangyák néma népe zarándokol végeláthatatlanul titokzatos, jeltelen ösvényeken talán az idők kezdete óta (de gyerekkorom óta bizonyosan), s lombja alatt most is kellemes a pihenés a nyári forróságban.

Odébb ligetes facsoport, amit meg lehetne látogatni, ha az embernek lenne kedve otthagyni ezt a kellemes árnyékot :)

De nem időzhetek sokáig.

Menni kell, sok még a hétvégére tervezett feladat, mert úgy néz ki, idén is lesznek nyári vendégeim.

Igen, idén is jönnek az unokák, és talán néhány munkatársam is meglátogat erdei remeteségemben. Jó lenne addig jutni valamire a tetőterasszal, s kicsit rendbe szedni legalább a ház közvetlen környékét.

De hát van addig még néhány hét...