Igen, azt hiszem, lassan vége van a nyárnak. Ahogy az már lenni szokott, augusztus huszadika után megtörik gyilkos lendülete.
Igaz, idén ez nem jelentett hűvösebb napokat, és nem hozott borongós esős időt sem. Csak annyit: a nappalok már alig mennek 30 fok fölé, a hajnalok üdítően hűvösek, és előfordult már egy-egy rövid zápor is.
De ez a végletekig kiszáradt erdőnek már édeskevés.
A tetőn végig ér már a burkolat a faház előtt.
A hónapok óta húzódó munka vége azonban még mindig reménytelenül messze van, és én napról napra jobban érzem, hogy ötven négyzetméter brutálisan sok...Pedig a tél beállta előtt mindenképp be kell fejezni!
Jövünk hát, amikor csak lehet (mostanában megint ketten), csináljuk makacs kitartással, és egyre lanyhuló lelkesedéssel.
A pihenő azonban jól esik. Az erdő mozdulatlan, csak néha tűnik fel egy-egy apró madár, akinek nincs jobb dolga, mint épp ebben a déli forróságban röpködni...
Csend van.
És ebben a mozdulatlan csendben időnként halljuk, ahogy hangos recsegés-ropogással kidőlt, leszakadt valami az erdőn. Már nem csak a levelek hullanak, hanem egész ágakat dobnak el a kiszáradó fák...
A kapu előtt ott piroslik még Nagymama lekvárfőző lábosa, friss innivalóval várva az erdő szomjas népét. Igaz, mostanában nem a legkedvesebb erdei szomszédaim, az énekesmadarak, mókusok, sünök járnak ide leginkább. Helyettük meglehetősen goromba társaság, a lódarazsak lettek hívatlan vendégeim, akik szintén szomjasak, és hát (ezt be kell látni) nekik is csak inni kell valahol... Ők - sajnos - nem félnek az ember közelségétől, zavartalanul jönnek-mennek, időnként a készülő tetőteraszt is végig pásztázzák. Tanyájuk igazi rabló-lovag vár az egyik dagonya melletti kiszáradt facsonk odvában - szerencsére tisztes távolságban a háztól. Így, kellő tartózkodással ugyan, de elviseljük egymást valahogy.
A kert pedig magára hagyva küzd a szárazsággal.
Idén alig jutott rá figyelem - teljesen kilátástalannak tűnt életben tartani még az egy-két kiválasztott védencünket is. Nem is nagyon tudom, mitévő legyek, mi legyen a cél, amiért érdemes még dolgozni...
Valamikor régen, még a kezdetek kezdetén úgy képzeltük, szépen beültetett, gondozott díszkertünk lesz, tele szebbnél szebb fákkal, cserjékkel, sok-sok virágzó évelővel. Sokáig, évről évre újra nekifutva próbálkoztunk ezzel.
De jöttek a szükségszerű kudarcok, a megkerülhetetlen problémák: nem tudunk locsolni, a kertbe pedig ki-be járnak a vadak - nem marad meg semmi.
Sebaj... legyen akkor igazi természetközeli kertünk! Nőjön, ami nőni szeretne, mi csak kicsit megzabolázzuk a természetet: csak legyenek szép járható ösvényeink, tágas rétjeink, hívogató pihenőhelyek, jól körülhatárolt erdőfoltok.
És most... most úgy tűnik, még ezt az elképzelést is el kell engednünk.
Pusztulnak az őshonos, itt született növények is....
Hogy akkor mégis hogyan tovább - nem tudom.
Talán megpróbáljuk megfigyelni, beazonosítani azokat a növényeket, amik bármit, még egy ilyen a nyarat is túlélnek. - hátha őrájuk építhetjük a jövő kertjére vonatkozó terveinket.
A nyarat azonban nem lehet így búcsúztatni - most, hogy ketten vagyunk, nem mondunk le néhány óra "nyaralósabb" hangulatról sem.
Kellemes most a széljárta tetőteraszron hosszan elidőzni egy fröccs mellett, s hallgatni az erdőt. Kellemesek a borzongatóan hűvös esték, amikor az égen lassan megszaporodnak a csillagok, s a Göncöl rúdja egyre fényesebben mutatja, merre van innen Visegrád.
Kellemes most a széljárta tetőteraszron hosszan elidőzni egy fröccs mellett, s hallgatni az erdőt. Kellemesek a borzongatóan hűvös esték, amikor az égen lassan megszaporodnak a csillagok, s a Göncöl rúdja egyre fényesebben mutatja, merre van innen Visegrád.
S hazaúton megállva kellemes a strand, a Móló-étterem, ahol a nagy víz mellett sült hekk illatát hordja a dunai szél, és nem maradhat el citromos sör és fagyi sem...
A magára hagyott birtokot pedig - alig hogy kitettük a lábunkat - csendben birtokba veszi Szeptember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése