2020. augusztus 13., csütörtök

A Dunkanyar kapujában


A Dunakanyar!
Karnyújtásnyira tőlünk ezer arca, szépsége - Visegrád, Zebegény, Nagymaros, Királyrét, a hegyei között Nógrád, Drégely vára, a Rám-szakadék, erdeiben kisvasutak és vadregényes kis vendéglők, a nagy folyón a hajóutak és strandok, lángossal, sült hekkel és fagyival, sörrel...  Vége-hossza nincs a sornak!
És mi mégis alig mozdulunk ki a kerítésen kívülre!

Na de idén... !
Nem, ezúttal nem a a sok-sok munkáról, kis birtokunk szépüléséről fogok írni.
Idén - nyaraltunk!

A forróság, a szikrázó napsütés a napokban szinte elviselhetetlen. Még a hegyen is 30 fok körüli fullasztó a meleg, a faluról pedig jobb nem is beszélni... Ilyenkor délutánonként nem is lehet máshol kibírni, csak a vízparton. 
A Duna most szokatlanul magas. Víz alatt szinte az egész strand: a föveny, a lépcsők, a csúszda - zsibong körülötte a gyerek-sereg, lecsúszva homok helyett csobban a sekély vízbe.. és már mászik is újra...  



Pedig a víz most is dermesztő hideg - pár perc úszás után az ember kikívánkozik a tűző napra, újra átmelegedni. Jól esik a napsütés, az étterem terasza, a sült hekk, a jégbe hűtőtt sör, vagy egy jó olasz fagyi... :)

A hegyen más világ van.
Tikkadtan hallgat az erdő, alig moccan valami. A kövek között gyík sütkérezik, a faház körül pedig néhány kisebb-nagyobb darázs ődöng... sajnos egész nagy is akad közöttük. Így aztán korán véget vetünk a napnak, mert a lámpafényre nagyon jönnek...  

Vacsora után még egy darabig csendben beszélgetünk a tetőteraszon, míg a szemben lévő hegy lassan elsüllyed a szürkületben - aztán visszavonulunk a sötét házba.






Reggelente  fázósan ébredezik az erdő. 
Hosszas töprengéssel nézem az ágyból a derengő ablakot... aztán csak rászánom magam,  felkelek, kimerészkedek a teraszra egy forró kávé társaságában. Györgyi még alszik - lemegyek hát a faluba reggeliért. 
Mire vissza érek, már kicsit átsüt a nap a fák lombján.
Kezdődhet a nap!  
Rengeteg a tervünk, és előttünk az egész nap - mennünk kell!

A mai terv: Nógrád.

És a kisvasút! Az ország egyik legszebb vasútvonala ez, a Vác-Balassagyarmat vasútvonal.

http://www.375-660.hu/ felvétele
Verőcéről tovább indulva Magyarkút, Szokolya festői völgyében kanyarognak az öreg sínek. Valamikor komolyabb forgalma volt - Romhány, Balassagyarmat felé kis háromtengelyes gőzös vitte a vonatokat, néha tehervonatokat is. A ház sarkáról sokszor néztük, ahogy füstje lassan a völgy fölé emelkedik.

Ma már teherforgalom nincs.
Romhány elhagyott kísértet-állomás, a girbe-gurba sinek alatt korhatag, öreg talpfák - a kis piros motorvonat még éppen eldöcög rajta, mire kiér a tágas Nógrád-medencébe, ahol a Börzsöny hegyeivel közbezárt lankás táj felett zordan őrködik Nógrád majd' 500 éve romos vára.


Jó újra vonaton ülni, mint a régi szép időkben! A kis motorvonat keményen koppan az öreg síneken, az ablakon kívül otthonosan ismerősek a völgyek, a patakpart, az erdő szinte súrolja az ablakokat, az utasok pedig mintha ezer éve ismernék egymást. 
- Nógrádra mennek? Ebédelni mindenképp Béla bácsihoz térjenek be! Isteni a főztje, és olcsó is...
Mintha csak az egykori "egymillió lépés" műsorba csöppentünk volna :)
Leszállva megcsap a forráság, nem sok hijja lehet a negyven foknak.
Hogy fogunk mi felmászni a várba?






Különös varázsa van ennek a várnak. Történetében sok a fehér folt (alighanem a honfoglalás idejére nyúlik vissza) - annyi azonban bizonyos, hogy kézről kézre adták, mígnem 1685-ben egy villámcsapás végleg megpecsételte a sorsát.  A villám a lőpor készleteket érte, és a robbanás után kő kövön nem maradt. 
Nem is építette aztán már vissza senki. Falait, köveit elhordták a századok, udvarát felverte a gyom, temette a szél, s az egykor  zordon falak helyén most tágas vadvirágos rét füvét borzolja szelíden a  nyári szél. 












A jelek szerint nem csak minket ragadott meg az eltemetett történelem - egy tábla tanúsága szerint 1832-ben maga Széchenyi is megállt itt hogy megtekintse a vár romjait.
"hozzánk hasonlóan" - hirdeti a tábla... Lám, mennyi mindenben hasonlítunk! :) :)







Lefelé menet aztán tényleg betértünk Béla bácsi híres-neves vendéglőjébe. Apró kerthelység közvetlenül a vár lábánál - kockás viaszosvászon abrosz, családias hangulat és ízek, jéghideg sör... életmentő egy tikkasztó várostrom után :)







Valami megmagyarázhatatlan ősi vonzalom köt a vízhez.
Mindenhez, ami víz.
Szeretek a hideg víztől harmatos pohárba belekortyolni, mohos erdők mélyén csobogó források mellett megállni, leülni egy kicsit. Szeretem a strandok vakációs nyüzsgését, a Balaton selymes végtelenségét, izgatja a fantáziám a tenger végtelen ereje, Némó kapitány víz alatti külön világa, vonz a hajózás mindenféle válfaja.

És szeretem a Dunát, a Dunapartot - a vízparti hegyeket, a kövek között locsogó zavaros hullámokat, a méltóságteljes távolságokat melyeket a nagy víz elválaszt, s egyszersmind összeköt.


Úgy hírlik, idén napijeggyel használható kiránduló hajók járják a Dunkanyart. Párszáz forintért bárhol felszállhatsz, leszállhatsz, bejárhatod Visegrádot, Nagymarost, Zebegényt...úgy ahogy eszedbe jut, ahogy a pillanat kívánja, ahogy idődből, erődből futja.

Következő napunkat tehát a Dunának szenteltük.


A mi napunk - tudvalevőleg - körülbelül délben kezdődik, bőven 30 fok feletti forróságban áll meg az autó Nagymaroson. A folyóparti kisváros ilyenkor teli van túristákkal, autók, bringások, gyalogos családok kerülgetik egymást a kikőtő macskaköves forróságában.  

De a vízen minden más. Itt szabadon jár a szél (nem is olyan forró) egyszeriben távoli lesz a part zajos nyüzsgése. A hajó gyomrában monoton dohogással dolgoznak a gépek, a part menti hegyek, erdők idegenek lesznek és hűvösen távoliak. 



Az úticél: Zebegény.

Zebegény a bal part Szentendréje - igazi kis művész-falu, aprócska parasztházaival, szűk utcácskáival, főterén Koós Károly templomával.
Itt mindjárt le is telepszünk egy kicsit, mert a tempom előtt árnyék van, szomszédságában pedig bolt... és mi ma még nem ettünk...
Erőt is kell gyűjteni a falu fölé emelkedő Kálvária-hegy megmászásához, ami nem kis kihívás a majd' 40 fokos déli melegben. De úgy emlékeztem ide érdemes feljönni, mert tetején kilátó van, és emlékpark kápolnával, tágas kilátással a falura, a Dunára.











Kitikkadva, éhesen érünk vissza a faluba, de nem ebédelünk itt - hajóra kívánkozunk már.
És nem ebédelünk Nagymarosra visszaérve sem, (az étterem zártkörű rendezvényre készült) Végig sétálunk még a dunaparti sétányon. Platánfáinak árnyéka, Visegrádra néző rózsabokrai mai kirándulásunk utolsó pihenőhelyei...







Késő délután értünk vissza Verőcére. A dunaparton végre ebéd várt, és a strand, a hegyen pedig az örökké változatlan csend.
A ház mögött szárítókötélen lógnak már a fürdőruhák, a teraszon utolsó kávénk gőzől, mögöttünk pedig a moccanatlan erdőben ott leselkedik már a Szeptember...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése