Ági lányom még karácsony tájt állt elő azzal, szeretné itt, Verőcén kipihenni hétköznapjainak viszontagságait. Természetesen párjával kettesben, mert hát Lacinak is látni kell, milyen csodálatos hely ez.... Megengedném-e valamikor pár napott itt töltsenek?
Hát hogyne engedném! Na de ilyenkor? Télen? Amikor a legkeményebb itt az élet? Azt a néhány világos órát favágással töltheted, hogy aztán a kis házban kuporogva rakhasd a tüzet a majd 16 órányi éjszakában... Biztos, hogy ettől fogja Laci megszeretni Verőcét?
De Ági hajthatatlan volt. Így aztán végül kompromisszumot kötöttünk: feljövök már pénteken, kitakarítok, befűtök, vágok némi fát is - hogy aztán szombaton, ha megérkeznek, egy Ágnes-napi fülhúzogatás után átadjam nekik a terepet. Utána aztán addig maradnak, amíg bírják.
Most hát itt vagyok.
Szombat hajnal van, és én két takaró alól pislogva nézem, ahogy szürke derengés kúszik az ablakokra. Nem volt egészen sötét éjjel sem (holdvilágos havas éjszaka volt) de a fák hófehér csipkéje csak most kezd ragyogóvá fényesedni.
Gyönyörű téli reggel van! Olyan, amilyet ritkán láthatunk mostanában.
A hó már tegnap ide-úton eleredt - a faluba már sűrű hóesésben értem be. Nem, az autóval meg sem próbálok felmenni. A hegy lábánál kipakolunk, és nekivágunk Alex kutyával a sűrű hóesésnek. Mire felérünk már fehér a világ - puha hópárna borítja kertet, házat.
Az első szabadságos rácsodálkozás után aztán be kell indítani az életet - bepakolni a házba, utat lapátolni a tetőteraszon a hóban, hogy egyáltalán közlekedni lehessen. Aztán jöhet a a tűzrakás, mert a ház dermesztő hideg. Maradt némi fa legutóbb, hamar ropog a tűz, de a kályha lassan melegszik, és abból a kis fából csak füst lesz. Sok -sok füst.... a kályha sehogy sem akarja megemberelni magát, hiába forró már, hiába a legjobb fa... az ócska, szétégett kályhacsövekből összetákolt kémény megroggyant az ősszel, jön a füst mindenhol, ahol nem kellene. Főleg a szobába. Én pedig csak rakom, rakom... és füsttől könnyes szemmel szellőztetek...
Estére fel kell adnom - azt hiszem, ezen az éjszakán a hősugárzó melegére kell hagyatkoznom.
Gyorsan jön az este.
A pattogó tűz romantikája (és igazi melege) hiányzik egy kicsit - kárpótlásul viszont végig-aludhatom az éjszakát, mert az elektromos hősugárzóhoz nem kell felkelni, teszi a dolgát nélkülem is.
Most hát reggel van... az ablakon már nevet a fehérség, a szoba kellemesen langyos, úgyhogy jöhet az a sokat emlegetett kávé!
Kint az erdő moccanatlan, dermedt csendben ébredezik. A havas fák között már látszik: a szomszéd hegyoldalt már beragyogja a kelő nap.
Feladatom - kályha híjján - már nem sok van. Vendégvárósra rendezzük a házat, a kertet, és persze magunkat. Alex, aki úgy látszik nem túl fázós természetű, mindezt a hóban hasalva nagy türelemmel nézi végig.
Végül készülődni kezdünk - ha már ennyi időnk van, lemegyünk eléjük a kisállomásra.
A kis piros vonat - annak rendje-módja szerint húsz perc késéssel - de csak felbukkant a Vác felöli völgyben s Ágiék szabadságos jókedvvel szálltak le a kisállomáson. Nagy a viszontlátás öröme, a szavak alig férnek egymás mögött, rengeteg a mondanivaló, de aztán csak nekivágunk a negyedórás sétának, s Alex kutya vezénylete alatt négyesben kaptatunk fel a hegyre.
A nap ezer ágra süt, szikrázik a hó, a kis erdei ház megtellik a vendégjárás örömével, és mindenféle névnapos finomságokkal.
Ágit, Lacit megpróbálom röviden beavatni a verőcei lét apró kulisszatitkaiba, aztán mielőtt haza indulok, még egyszer kimegyünk az erdőre. No nem messzire - de azért a a gerincre kikapszkodunk. Lábunk alatt a havas erdő, a Dunakanyar... miénk az egész napfényben szikrázó havas világ! Lacinak mákja van - a téli erdei létünk napjainak legszebbikét fogta ki.
Indulnom kell lassan ... Nem szívesen indulok, de hát azt ígértem... Magukra hagyom hát az ifjakat, és leballagok a hegyről.
Megvan még az autó...? Olyan rég volt, hogy tegnap reggel ott hagytam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése