2020. április 4., szombat

Járvány idején

Hosszú-hosszú távollét után immár hatodik alkalommal festem meg Verőce tavaszi képét itt blogon.
Évről évre ugyanazt a képet. 

Képet a csendről. 
A fákról amelyeken alig látható halványzöld lehelet a most születő lombkorona. Az erdőt át-átjáró napfényről. ami most még leér a földig, és melegére itt is, ott is apró virágok bátortalankodnak az avarban.

Éppen, mint hat éve.

Jó most ez az állandóság.  Ide nem ér fel a nagyváros hetek óta tomboló tömeghisztériája. Itt csend van, s az erdő rendje változatlan. 



Hónapok óta nem jártunk itt.
A karácsonyi hajtás után januárban pihenőt rendeltünk magunknak (majd felmegyünk ha enyhül a hideg) aztán eljegyzésre készültünk, és mire azt is magunk mögött hagytuk, tele lett a média a járvány híreivel. Talán még kijárási tilalom is lesz... Nap mint nap lestem a pillanatot, amikor még lehet utazni, de már az időjárás is elviselhető.
Március utoló hétvégéjén aztán eljött ez is. Péntek reggel bejelentették kijárási korlátozást, mi pedig azonnal autóba ültünk és feljöttünk.
Szerencsés döntés volt - a tavasz első igazán szép hétvégéje volt ez.


Ott szállunk ki a civilizáció határán - ahol az út véget ér, és keződik az erdő.
Innen tovább már csak gyalog... kézben cipelve mindent, amit hoztunk.




Jó most megérkezni!

A nap leomló melegében szinte ünnepi a csend. A útmenti kis teraszokon bújik már a nárcisz, a villanegra szürke kőfalait szelídre símogatja a tavaszi nap melege, (fölötte már lassan elvirágzik a som), az öreg hintaágy fölött az aranyeső teljes pompájában áll, a ház előtti kis rézsűk oldalában pedig apró vadvirágokat kerülgetnek mindenféle zümmögő népek

      



A hónapok óta zárt ablakokon árad be a Tavasz, a tetőteraszra  fonott székek kerülnek, és terített asztal, rajta gőzölgő kávé, és (bizony... :) ) egy kis korty pálinka.

Megérkeztünk.




Mintha egy másik világba érkeztünk volna.
Az ott hagyott nagyváros most igazi testi-lelki fertő - az egymástól, és megszokott életüktől eltiltott embereket a nap 24 órájában riogatja vírussal a média. Hírek, számok, posztok, reggeltől estig...

Ez itt egy másik világ. 

Itt minden valóságos, egyszerű, és igaz.
Az erdő törvényei nincsenek törvénykönyvekbe foglalva - de vannak, és itt be is tarja őket mindenki, aki élni akar.
Mert ez a törvény - maga a az Élet.
Az évről évre tavaszt, önmaga újjászületését ünneplő Élet.

Aki ide érkezik, ebbe a másik, talán valóságosabb valóságba  érkezik.




Feladat, munka van bőven.
Elsősorban a faház - lekezelése minden tavasszal napirendre kerül, hogy távol tartsuk a rovarvilág félelmetes ragadozóit - a lódarazsakat. Ennek azonnal neki kell látni, mert nem tudjuk, meddig  maradunk. Néhány órai létrázás a ház körül - irigykedve Györgyire, aki már a kertben alkot... :)





Este van már, mire megállunk. A nap lassan eltűnik a szemközti hegy mögött,  az erdőből hűvös, sötét árnyak merészkednek elő. Hideg lesz éjszakára - muszáj még fát vágni, befűteni.




Reggel aztán nehéz az ébredés. A völgy fölött hideg párák úsznak, az erdő alján még ott ténfereg a hajnal.  Szinte elképzelhetetlen, hogy néhány óra múlva itt szikrázó nasütés lesz. 
A kerítés mellett ibolya nyilik, és apró sárga csillagok - a salátaboglárka tegnap még kitárt szirmokkal itta a fényt, a meleget, éjszákára ő is egészen becsukózott.


  


A szemközti hegyet lassan eléri a napfény.
Az első hajnali műszak (némi földmunka, csákány, lapát, miegymás... ) után jöhet egy forró kávé, egy kiadós reggeli, aztán most már tényleg kezdődhet a nap!

Irány a kert!

Szépül, tisztul lassan a birtok.
Talán idén éreztem először, hogy látszatja van annak, amit csinálunk. Mintha sejteni lehetne már, mit is szeretnénk.  

A kiszáradt diófa alatt a tavalyi fű ugyan nagyon szerény még (rettentő száraz minden) de szép egyenletes, és bízom benne, hogy magához tér, ha kap végre egy kis esőt.
A gesztenyefás terasz virágágyasit is újra-gondoltuk. Korábbi formáit érte némi kritika, s most Györgyi rászánta magát, átalakította ezt is.










Húsvétkor aztán újabb két nappal kellett megtoldanunk itteni munkálkodásunkat.

Egyrészt feltétlenül ki kellett próbálni a karácsonyra kapott motoros fűkaszát. Igaz, vágni most még nem nagyon volt mit, de gyönyörűen működik! :)

Rászántam magam néhány eperpalánta beszerzésére is. Ezt a növényt korábban már sikeresen telepítettem itt, csak aztán az elhagyatottság évei alatt lassan tönkrement. Most az alsó teraszon készítettem neki ágyást. Több órai munkával, csákánnyal feltörve a nyers ugart....

Kétszer is.

Az első (miután gyönyörűen elkészült és benne volt már minden tő) sajnos túl árnyékosnak bizonyult.
Annyi időm maradt még, hogy még egyszer nekiugorjak, újra megcsináljam az ágyásokat - ezúttal naposabb helyen.. .





De ez már nem esett jól. Kifogytunk erőből, lendületből, enni- innivalóból... Éhesek voltunk, fáradtak és nyűgösek. - Menni kellett.

Otthon Húsvét hajnala várt - sonka, kalács, és sok-sok pihenés..

Sietni nem kellett. Szép lassan összepakoltunk, itt-ott leülve, gyönyörködve még a délutáni napfényben fürdő kertben, aztán végleg bezártuk a vadregényes kis birtok erdei kapuját.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése