2019. november 4., hétfő

November


“Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük”

(Fekete István)



A tetőn halkan kopog a novemberi eső, és az ablakokra lassan szürke, ködös hályogot von a késő őszi alkonyat. 
A szobában füstszagú félhomály.
Az előbb raktam a tűzre, és most jól esik a kályha sugárzó, forró melege, jól esik levenni az egész napos vizes holmit, és puha benti ruhában odatelepedni a tűz mellé.
Egyedül vagyok. Előző hét végén cserben hagyott az autó, itt kellett hagynunk - holnap reggelre várom Petit, hogy az erdészet terepjárójával kihúzzon a csávából.
De addig még enyém a délután, az este. Halkan pattog a tűz, a kályha ablakszeme vörösen hunyorog,és (egy jó könyvvel a kezemben) lassan elsüllyed körülöttem a világ.





A múlt héten - épp mire ide jutottunk - szinte egyik napról a másikra késő ősz lett.
Igazi hideg, ködös, novemberi ősz. A lombok egyszerre megritkultak, közöttük itt-ott átsejlik már a párás messzeség.  Szél nem moccan, madár nem rebben - csak a fákról csöpögő víz halk kopogása hallatszik.  Lépteink alatt puhán süpped a vizes, sáros avar, ahogy felmegyünk a házhoz. Nincs nagyon hideg, de mi fázunk...  Fázósan nyílik az ajtó, a szoba hideget lehel, az öreg bútorok szégyenlősen bújnak elő az egy hónapos magányból. Több órai munka (kipakolás, favágás, fűtés, takarítás) ilyenkor a "honfoglalás", mire élhető környezetet teremtünk magunk köré.

Szeptember óta nem jártunk erre, így hát ragaszkodtam az úthoz - de most nehezen találjuk a helyünket, nehezen látunk munkához.
Azért nekiindulunk, bejárjuk elhagyatott kis birodalmunkat. A fű még most is szép - de az utakat, lépcsőket, a gesztenyefás teraszt vastag avartakaró borítja, a fűszerspirálban is csak néhány száraz kóró árválkodik.

Aztán csak rászánjuk magunkat, hogy valami hasznosat is csináljunk. Az alsó nagy teraszon két kiszáradt diófa áll - körülöttük sűrű, áthatolhatatlan bozót foglalta el birodalmunk jelentős részét. Györgyi most ennek áll neki, nagy területeket hódítva vissza az erdőtől. Én a maradék építési törmeléket hordom, bontom  - ez a kupac is csökken lassan. És persze dolgozom erősen a ház előtti tér új kialakításán - talán már itt is körvonalazódik valami.

Estére már egész rendezett körülöttünk a világ.

Halottak napja volt éppen.





 






Nagyon belefeledkeztem az olvasásba. 
A tűz lassan egészen elhamvad, már éppen csak parázslik. A nyíló kályhaajtón kicsap a füst kesernyés illata, szellőztetni kell, s amíg kicserélődik a szoba levegője, kilépek a tetőteraszra Éjszakai sötétség van már odakinn. Cigarettára gyújtok és hallgatom az erdő neszeit -  bár most nem nagyon van mit hallgatni: csak a csepegő víz kopog itt-ott az avaron.



Igen, halottak napja volt aznap.
Az emberek a temetőket járják, utaznak, a bejáratnál  a virágárus kínálatából válogatnak (jól felemelték idén is az áraikat), a síroknál elcsendesednek egy kicsit - a kijáratnál aztán  forró sült gesztenyét vesznek, mert fázósan vizes a világ.
Én inkább itt szeretek, itt a hegyen emlékezni az előre mentekre (bizony, egyre többen vannak...) Az emlékezéshez  jól esik a csend, a régi időket megidéző környezet.
Korán sötétedik. Ebéd után már nem sok időnk van a kertben, hamar beszorulunk a kis házba. Csak rakjuk a kályhát és csendben olvasgatunk.  
Később megvacsorázunk. Az asztalon mécses pislákol a lámpásokban, amit még Dani hozott egykor... Ilyenkor mintha kicsit közöttünk lenne.

Másnap sem lett jobb idő, de még lehet dolgozni: folytatjuk, dolgozgatunk a kertben. Délután csendesen szemerkélni kezd az eső, de sötétedésig azért kitartunk.
Györgyi vágja a bozótot, én pedig hordom, hordom.. Az út mentén néhány kecske várja az újabb és újabb szállítmányt, mintha csak ez volna a egyetlen ehető zöldség az egész hegyen. Nyomukban Erzsike (alig látni a ködös szürkeségben) néhány szót váltunk csak, de ez elég, hogy érezzük: nem vagyunk egyedül a hegyen.


Harmadnapra aztán beütött a baj.
Vasárnap volt, és mi vendégségbe készültünk - a tervek szerint aput délelőttre vártuk, hogy együtt menjünk át Diósjenőre, megnézni, mekkorát nőttek itt cseperedő unokáink/dédunokáink. 
De az öreg autó nem indul. Talán megviselte a hideg, párás idő, ki tudja... de megmakacsolja magát. Telefonon kell Petit riasztani - ő fuvaroz bennünket oda-vissza.... Este pedig vonattal kell hazamennünk, hátrahagyva csapot-papot, autót, csomagot... mindent, ami az előttünk álló héten nélkülözhetőnek tűnt.



Most újra vasárnap van...és én egy hét után visszatértem, hogy kiássam az autót az avar alól,és kezdjek vele valamit. Peti holnap reggelre ígérte, hogy jön, segít lejuttatni innen.
Most őt várom. 
A kályhában hangosan ropog a tűz, és nekem már szinte melegem van a  mellette.
Vacsorázni is kellene, de nem vagyok éhes -  ami nem is csoda, mert délután Ancsáékkal utunkba esett a “Kocsma a pipáshoz”, ahol tudvalevőleg egészen kiváló szarvaspörköltet főznek :)
Ancsáéknak ma Diósjenőn volt dolguk , így együtt jöttünk reggel. Míg oda voltak, Zokni kutyával kettesben itt, Verőcén vártuk be őket. Zokni kutya már igen jó barátom, remekül boldogulunk együtt az ilyenkor szokásos feladatokkal. Mire a gyerekek megjöttek, már a jó meleg szobában üldögéltünk. Délutánra kirándulást terveztünk. Nem volt épp kiránduló idő, de azért nekivágtunk a hegynek, felmentünk egészen Aranyos-kútig. Szép időben innen az egész Dunakanyar belátható  - na de ilyenkor…?  Az élet és a világ nagy dolgait azonban nagyon jól meg lehet beszélni ilyenkor is.
Aztán elmentek, és most egyszerre rám szakadt a csend. 
Egyedül maradtam a tél váró, szürkülő erdőben. Öreg este volt már, mire az éjszakai tűzifát felvágtam, és odatelepedhettem a kályha mellé.





Reggel aztán megjött Peti, pontosan, ahogy ígérte.
A kályhában még pislákolt némi parázs, a kémény alig látható szürke párát lehelt a ködös hajnalba. A szoba rendbe téve, kiszellőztetve, a táskák összekészítve, az üres asztalon a reggeli kávé gőzölög, én pedig lélekben felkészültem az autómentésre - a vontatásra, járó motor nélküli leereszkedésre. Mire lent voltunk a faluban, már világos nappal volt, az autó motorja elindult, a csomagok bekerültek, mi pedig betértünk a pékségbe némi reggeliért (még gyorsan megbeszéltük, hogy jövőre Palkót itt kellene nyaraltatni pár napot)  aztán végleg magam mögött hagytam az esőtől csöpögő erdőket, a ködöt pipáló hegyeket,  - és elindultam a nagyváros, hétköznapok felé.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése