Somlekvárt készíteni - keserves mesterség.
Apró, kemény húsú gyümölcsének nagy része mag - átpréselni valami apró lyukú szűrőn eleinte teljesen reménytelennek tűnik.
Az eredmény azonban nagyon csábító: különös, fanyar zamata évek óta hozzátartozik a karácsonyi ünnepeinkhez.
Valamikor az év első hónapjaiban járunk. A haldokló tél még itt téblábol az erdő alatt, éjszakánként még jeges markába szorítja a világot - de nap közben már fényes böjti szelek nyargalásznak az erdei utakon, és a hónyomott avar alól itt is ott is apró fehér virágok dugják ki fejüket - a hóvirág!
A hóvirágot pedig rövidesen követi az újabb hírnök: a som.
Ő már tényleg a tavaszhoz tartozik - sárga virágja beborítja a Villanegra tetejét, a kerti út mentén is jókora bokor fürdeti apró, bolyhos virágait a friss tavaszi szélben.
Ilyenkor már ereje kezd lenni a napnak, mely hosszú téli rabság után kicsalogatja a házból életünk apró kellékeit. Ebédre már a tetőteraszon terítünk, egész nap a kertben vagyunk, és általában is felszabadult lendülettel vesszük birtokba a napsugaras tavaszi világot.
S elvirágzik sorra a nárcisz, a nőszirom, a sok tavaszi vadvirág - de ilyenkor már rendesen nyár van. A ház előtt vadrózsa virágzik, a magasra nőtt füvek között haragoszöld csalán nő, és a koranyári ragyogásban meg is feledkezünk a somról, ami jelentéktelen, kusza ágaival betakarja, zöldbe borítja a Villanegra mohos tetejét.
De hát kinek tűnik ez fel?
Zöld ilyenkor már minden.
Pedig leveli alatt ott nevelgeti már ezernyi csemetéjét, akik ilyenkor még aprók és zöldek, és nem veszi észre őket senki.
A kis sombogyók ezt nem szeretik - riadtan bújnak meg a levelek takarásában, és ha nagy nehezen hozzáfér az ember, inkább fejest ugranak a mélységbe, és eltűnnek a fűben. Ha pedig mégis a tied lesz - hát bizony csak néhány apró szem a tornamutatvány eredménye. Hosszas küzdelem után is legfeljebb fél fazéknyi...
Délutánra mégis összejön valahogy egy értelmezhető mennyiség és otthon büszkén teszem a mérlegre: valamivel több, mint három kiló...
Hát bizony, lehetne kicsit több - na de majd jövőre...!
A recept szerint pár perc párolás minimális vízzel, és már lehet is préselni.
No, a mi somunkat nem ilyen fából faragták! Ezt aztán préselhetjük! - talán egy kávéskanálnyit, ha enged az erőszaknak. No még egy kis víz, újabb párolás, újabb préselés (így már kicsit jobb) aztán újra és megint újra...
A konyha olyan már, mintha egy egész vámpírcsalád vérfürdőzött volna itt, de végül nagy nehezen eljutunk odáig, hogy csak magok maradnak a szűrőn.
A főzés ezek után már gyerekjáték.
Most már magától rotyog a vérpiros lekvár, mint a téli vacsorák ígérete, és negyed óra múlva lehet is üvegekbe tölteni.
Ezek után már csak néhány nap pihenés az ágyneműtartóban, és végre címkézhetjük is!
Így már akár a fa alá is kerülhet!
Fordul az esztendő.
Mögöttünk az ünnepek, s mögöttünk már a hosszú január is.
A haldokló tél még itt téblábol az erdő alatt, éjszakánként még jeges markába szorítja a világot - de nap közben már fényes böjti szelek nyargalásznak az erdei utakon, és mi már nagyon várjuk , hogy az erdő alatt újra nyíljon a tavasz szerény kis sárga hírnöke, a Som.
Mert a lekvár bizony erősen fogy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése