Nyár derekára - nyolc hosszú év után - újra korlátja van a tetőterasznak!
Régi adósságom ez - évek óta ígérem a gyerekeknek, akik, ha itt járnak, nem győzik távol tartani az unokákat a tetőterasztól.
Idén tehát nagy volt az elhatározás: kerül amibe kerül, de a májusi vendégjárás idejére kész lesz a korlát!
Így aztán idén korán megkezdődtek a verőcei munkálatok: márciusban álltak már az oszlopok, s egész tavasszal nagy elánnal folyt a munka. Vendégeink mégis csak egy mutatóba elkészült rövid szakaszt láthattak.
Eljött a június vége. A korlát végig ért már a homlokzaton, a gyerekek már birtokba vehették a tetőteraszt, de az erdő felől még mindig hiányzott egy jókora szakasz.
Pedig akkor már nem-igen tudtunk feljárni.
A betegágy mellett nincs nyár - itt megtorpannak a gondolatok, s nem jutnak túl a négy falon, túl a fényre. Mi ugyan el-elmegyünk néha valahová (dolgozni is járunk) de sietni kell vissza, mert a beteg mellett mindig akadhat teendő, nem lehet csak úgy elcsavarogni...
Azért egy-egy napra (volt hogy csak néhány órára) felszöktem Verőcére. Hetek óta negyven fokban aszalódik az erdő, esőre szinte már nem is emlékszünk - muszáj néhány vödör vizet széthordani a kertben. Ilyenkor egy-két apróságot meg lehet csinálni, ezt-azt elrakni, elhozni, kitakarítani, kiszellőztetni...sokkal többre nem telik.
Most felmegyek, és addig nem jövök haza, míg be nem fejezem a korlátot!
Egyedül jövök, mint mostanában mindig.
Az erdőn tikkadt csend és mozdulatlanság. Elhagyatott erdei tisztás most a kert - levél sem rezdül, a fák némán dacolnak a forrósággal, a fű közt pedig itt is, ott is szívós, inas vadvirágok fürdetik csenevész virágaikat az izzó fény-zuhatagban.
Egyedül nyitom a házat.
Nem várok senkit - de azért kiteszem a székeket, asztalokat, mert enélkül mogorván üres a birtok, és én idegenként ténfergek benne, mint akit nem hívott ide senki.
Végig járom a magára hagyott kertet is. Györgyi első útja mindig ide vezet. Ilyenkor a növényeink mintha már ettől elszégyellnék, hogy (megfeledkezvén a jólneveltségről) így nekivadultak, - és sebtiben mintha kicsit rendbe kapnák magukat.
De most Györgyi nincs - kénytelenek hát velem beérni. Szemlátomást nem is vesznek olyan komolyan...
A tetőteraszon már berendezkedtem. Az asztalon lassan sokasodnak az élet apró kellékei, a pipatórium mellett kávé gőzölög, s munka előtt még egyszer leülök átgondolni a tennivalókat.
Most már otthon vagyok.
A nagy asztal lesz a műhelyem - tudom már pontosan, mi mindenre lesz szükségem - a gépek, szerszámok, anyagok, szép rendben felsorakoznak. (Igaz, így is mindig akad, amiért le kell szaladni a Villanegrába)
Akár kezdődhet is a munka.
Jól haladok, és volna időm most bőven - mégsincs megállásom: jó volna szombat estére elkészülni, hazaérni, mert otthon nélkülem küszködik a család. A hátralévő négy szakaszból már péntek estére elkészül kettő. Szombat reggel pedig a másik kettő. Most már csináljuk, ne álljunk meg...! - bíztatom magam erősen - alig van már hátra néhány apróság!
És szombat délutánra áll a korlát!
Vándor, ha most arra kirándulsz, és nekivágsz az emelkedőnek a kilátó felé, az erdő fái között egyszer csak hívogató házikót pillanthatsz meg a lombok között. Fehér korlátjai mögött a tágas, barátságos terasz, hívogató asztal, az asztal fölött békés pipafüst...
Ha leülsz pár percre egy pohár borral, lábad alatt az egész kert, az erdő.
Ha pedig kiürült a poharad, s nekivágsz a hegynek, az erdőn át, fel a kilátó felé, a hegyoldalból visszanézve még egy pillantást vethetsz erre az erdő mélyére rejtett kis házikóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése