Felhőbe hanyatlott.. . .

Arany János születésének 200. évfordulóján

"Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,Tetején lobogós hadi kopja."

Ott valahol a hegyek mélyén, tőlünk, a verőcei birtoktól alig karnyújtásnyira rejtőznek egy régi-régi vár romjai. Szégyen ide, szégyen oda... még sosem jártam ott.

Isten tudja miért - valahogy Verőcéről nagyon ritkán indulunk nagyobb kirándulásra. Talán a saját környezet otthonossága, csendje, békéje fogva tart - nem tudom. Nagyapa is így lehetett ezzel - talán egyszer ha átmentünk Visegrádra.

Pedig akartam!
Már a vonatút is élmény lenne. A hegy lábánál Magyarkút felé kanyarodó kisvasút, amivel indulni kellene, az ország egyik legszebb vasútvonala.
Legszebb szakasza épp itt kezdődik - Szokolya után nagy S kanyarral megkerülve a Kőhegyet ér ki végül a Nógrád-medencébe, hogy Nógrád Várát elhagyva a hegyek lábánál érje el Drégelypalánkot.

Egyszer már nekiindultunk.

Felpakoltam az egész családot, Berámoltunk bezártunk mindent a házba - és irány a Titokzatos Vár! 
Jó idő volt, emlékszem... talán túlságosan is.
Keresztül gyalogoltunk a falun, be a hegyek közé, ismeretlen úton.
A gyerekek még aprók voltak - alig hagytuk el a falut, már felvetődött a kérdés... "messze van még?"  ...Fogalmam sincs... menjünk még.... 

Rétek jöttek... Szamóca illatú, szederbokrokkal tarkított gyönyörű börzsönyi rétek, és déli forróság.... Kata az akkor még kicsi Ágival lepihent egy nagy fa alatt. "Menjetek nyugodtan... Megvárunk."

Mentünk - de hogy "nyugodtan.."  az nem mondhatnám...
Aggasztottak az otthagyottak, jó lett volna visszaérni már... 

Nem jutottunk el a várig - egy óra után úgy döntöttem, visszafordulunk. 

*

Időnként felrémlenek bennem azok a hegyek,  a szamóca illatú, szederbokrokkal tarkított gyönyörű börzsönyi rétek, és déli forróság.... 

És a ma 200 éve születt Arany János örök szépségű verssorai... 

Öreá emlékezve idézem fel e sorokat..és ismét elhatározom - idén  már tényleg elmegyünk oda!

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,

A kopja tövén, mintha volna feszűlet.

Zsibongva hadával a völgyben alant

Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?

Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?

Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,

Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant

Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:

Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,

És pengeti, pengeti, sírván."

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,

Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:

Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!

Meg nem marad itt anyaszülte.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,

E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:

Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,

Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:

Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,

Jézusa kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,

Mit csak terem a nagy szultán birodalma.

Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...

Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,

És pattog a bomba, és röpked a gránát;

Minden tüzes ördög népet, falat ont:

Töri Drégel sziklai várát.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,

Immár födi vállát bíborszinü kaftán,

Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:

Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;

Harcos paripái nyihognak alant:

Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!

Zászlós kopiával hős Ali temette;

Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;

Zengjétek Alit ma helyette!"

Két dalnoka is volt, két árva fiú:

Öltözteti cifrán bársonyba puhába:

Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -

Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;

Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;

Sátrában alusztok, a széltül is ó:

Fiaim, hozzá köt a hála!"

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!

Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:

Jó kardja előtt a had rendre ledűl,

Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,

Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!

Én láttam e harcot!... Azonban elég:

Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,

Kő módra befolyván a hegy menedékét:

Ő álla halála vérmosta fokán,

Diadallal várta be végét.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dícséretiből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! vesszeje vár

És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,

Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;

Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,

Ki miatt lőn ily kora veszte!

1856