A cél: a küzdés maga

Október vége felé járunk.
Fagyok még nincsenek, de a hajnalok már csípősen hidegek, hetek óta esős, nyirkos a világ.

De ezen a hétvégén szerencsénk volt. Az ég kitisztult, ezer ágra süt nap. Meleget ugyan nem ad, de színe lesz tőle az erdőnek – a rőt vörös és aranyló sárga tobzódásában mintha nem fázna annyira az ember.


Ettől persze a sár még megmarad. Erdei utak keréknyomaiban áll a víz, a felázott agyag pedig csúszik, mint a veszedelem. Megállunk az autóval a kerttől vagy ötven méterre (félek, odébb a felázott agyagon nem tudnék megfordulni, kikapaszkodni) - innen már kézben visszük a cuccainkat a házhoz.
Vajon mi vár most ránk….?

Szomorú, őszi elhagyatottság mindenütt.  A szerteszét hagyott tárgyakat lassan belepi a Felejtés fázós, nyirkos későőszi lombhullása.  

 

A ház, a kert, a környék járhatatlan - építőanyagok, sebtében összerót állványok, törmelékek mindenütt - szinte semmit nem tudunk csinálni abból, amit szeretnénk.

Györgyi némi keserűséggel állapította meg: "Még jó, hogy a felső házat nem engedtük elbontani - most itt maradtunk volna fedél nélkül"
Hát bizony itt maradtunk volna. Még ha egyben van az egész ház ára a zsebünkben, akkor is...

Azért kinyitunk, befűtünk, kitakarítunk, birtokba vesszük a kis házat, amennyire lehet.
Közben lépésről lépésre fedezzük fel, mi is történt az elmúlt hetekben.

Lassan, kínosan lassan halad az építkezés. 

A tetőteraszon rajta már a vízszigetelés.

Elbontották a födém zsaluzását, a benti állványzatot (szabadon áll a leendő lépcsőfeljáró),  készül a tető hőszigetelő rétege is.

A homlokzati falon már ott van  a nyílászárók tégla boltíve - ez végre tényleg olyan, ahogy Csaba megrajzolta.

Még egy réteg felbeton a tetőteraszra, a homlokzati kőburkolat hozzáigazítása - és készen van.
Talán a jövő héten...

Délben a tetőterasz még mindig melegebb mint a ház - kint megebédelünk, aztán munkához látunk mi is.

Legutóbb öt kis málnatőnek kellett helyet készítenünk. A ribizlis terasz egy újabb szakaszát szabadítottuk akkor ki az "erdő  öleléséből" - az akkor kivágott lombhulladék kihordása is mostanra maradt. Az öt kis málnatő azonban szépen megeredt - mindegyiken apró levélkezdemények láthatók!

Én közben a villanegra mellett kupacban álló fahulladékot rendezem el. Amit tudok, tüzifának vágok fel - ez a munka kitart egész nap, be sem tudom fejezni.

Most kell elvetni virágmagjaink, virághagymáink jó részét is.
Hová is tegyük... ? Olyan nehéz a feldúlt környezetbe belelátni a a leendő virágoskertet!
Végül a feljáró út egyik teraszára esik a választásunk. Valaha Szabó Nagy Zsuzsi kertészkedett itt (emlékeztek még rá?) - azóta ez is teljesen elvadult. Fel kell ásni, de a munkához bizony először csákány kell...
De szép lett! Nagyon szép tud lenni az egyenletesre gereblyézett fekete föld, a friss, porhanyós virágágy.
Bár már összes kis terasz ilyen lehetne!
Aztán hogy tavasszal mi lesz belőle... ez még az Égiek titka  - mindketten először csinálunk ilyesmit. Remélem, azért valami csak kibújik :)
Úgy eltöprengtünk... Ennyire elég egy hét vége. Apró, pici lépések, csupán. És mekkora a kert, mennyi a feladat, a terv!  Meg kell tanulnunk, hogy ne csak a gyönyörű, kész nyaralóban akarjuk örömünket lelni - hanem magában a folyamatban, ahogy hétről hétre (na jó... ez túlzás... inkább hónapról hónapra :) ) épül, szépül egy kicsit.
Mert teljesen kész, már látjuk, sohasem lesz.
Talán, ha nyugdíjasok leszünk...

Előbb-utóbb mindenki eljut odáig: "a cél - a küzdés maga"