Bizony - nincs mit szépíteni rajta - ez már a hatvanadik.
Az utóbbi években azonban mindig megírtam - évről évre belefeledkezve az ébredő erdő mindig megújuló tavaszi ragyogásába.
Bizony - nincs mit szépíteni rajta - ez már a hatvanadik.
Az utóbbi években azonban mindig megírtam - évről évre belefeledkezve az ébredő erdő mindig megújuló tavaszi ragyogásába.
A nyári napforduló már az én gyerekkoromban is a nagy verőcei találkozások ideje volt, Nagyapa valamikor ilyen tájt ünnepelte születésnapját. Ennek okán már korán reggel megkezdődtek az előkészületek, kikerültek az asztalok, csattogott a fejsze, és tíz óra felé már ropogott a tűz a bogrács alatt. Nagyapa - fakanállal a kezében - a diófa árnyékában felügyelte a folyamatokat, és fogadta az időközben érkező vendégeket (gyerekeket, unokákat, azaz minket) akik épp csak egy koccintás erejéig tudták elvonni a felelősségteljes feladattól.
Életem során sok nagyszerű zenésztől tanulhattam - Kossuth-díjas karnagytól, tudós orgonistától, elhivatott, egyházzenészektől - gyermekkori jó barátomról nem is beszélve, aki azóta a régi zene nemzetközileg elismert, avatott szakértője.
Mégis, akitől a legtöbbet, a jó zene igazi mibenlétét megtanulhattam, nem volt zenész.
De még csak kottaolvasó ember sem.
Apu.
Az öreg óra nehezen indult.
Hosszú idő után végre utánam költözött Pestre, és most felkerült a nappalink falára.
Kopott ingája fáradtan billent egyet-kettőt, aztán megállt. Régi szerkezet már nagyon - nem szereti az utazást, a változást, kicsit biztatni kell... Néhány próbálkozás után aztán megbékélt új helyével, hangja lassan otthonos lett a szobában, és azóta nem állt meg.
Nem szűnő ketyegése mintha maga volna az Idő, és az Út, mely összeköt távoli elődökkel,akikre én már semmiképpen nem emlékezhetek, de akik most itt vannak velem mégis.
Gyerekkoromban nagymamáék szobájához tartozott ez az óra, története azonban sokkal régebben kezdődött.