Benn a nyárban...

Amikor az ember nekikezd élete egy új időszakához, tele van nagy elhatározással, lendülettel.
Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell.

Aztán telnek a hetek, hónapok.
Sokszor elkeseredünk - amit megcsináltunk a múltkor, most kezdhetjük elölről. Nem lett tökéletes, nem maradt meg, újra benőtte az erdő...
És nekifogunk újra. Összeszorítva a fogunkat, már kevésbé lelkesen, de csináljuk, makacsul.


Ahogy haladunk a nyárban, úgy tisztul bennem a kép, mire is elég az időnk, energiánk.
Kevesebb már bennem az illúzió, de kevesebb a görcsös kapkodás is.
Közhelyesen hangzik, de itt Verőcén különös  jelentőséggel bír: Előbb-utóbb meg kell találni az egészséges egyensúlyt a munka és pihenés között. Ez a kis birtok azért van, hogy örömünket leljük az alkotás szabadságában, az erdő varázsában, a hegyek kristálytiszta csendjében - és nem azért, hogy tovább szaporítsa amúgy sem kevés nyomasztó gondjainkat.

Legutóbb ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal jöttünk le a hegyről.
Gyönyörű időnk volt, talán túlságosan is gyönyörű. A tűző napot a tetőteraszon (ahol kis műhelyünket berendeztük) nehezen viseltük, fogyott a víz literszám munka közben.
Lassan haladunk.
Elkészültek az utolsó simítások a padon, az éjjeli szekrényen. Összeálltak az új kertkapuk is - gyönyörű szélezetlen akácdeszkát, festéket találtunk hozzájuk  - .mintha a Gyűrűk Urának hobbit-lakjaiba nyíló kiskapui lennének.. :)  Sajnos a helyükre még nem kerülhetett - a zsanérok felcsavarozása a következő alkalomra maradt.

Aztán meglassul a munka, belekapunk ebbe is, abba is - sok mindenbe, amit régen szeretünk volna már elkezdeni. A Villanegra mögötti lomtár, a kerti kút környéke, a ház körüli kert rendezése, a feljáró út...  - mind-mind olyan feladat, amibe épp csak belekóstolhattunk.
Ezer értékes relikvia került a kezünkbe... Nagyapa fotó-technikai eszközeinek maradványai, fényképek, negatívok... Nem tudom még, mit fogunk ezekkel kezdeni.
Egy biztos - meg kell oldani a villanyt és a hulladékszállítást  - enélkül nagyot nem léphetünk előre.

Jó most leülni még egy pohár víz mellett is a nemrég beszerzett fonott garnitúránk asztalához, vagy a kerti padra, ami új büszkeségünk  Lassan otthonná válik ismét minden, ami körülvesz bennünket.
Nézem az öreg diófát - évről évre szárazabb ágain harkály keresgél, a kert körüli avarban feketerigók motoszkálnak, a faház körül egy ijesztően nagy darázs ténfereg.. .(remélem, nem tetszik meg neki  itt) a völgyből pedig a hétvégéiket élvező nyaralók zaja hallatszik fel.
Kicsit sok belőlük (szörnyű zenét hallgatnak) - mégis, valahogy így együtt teljes a csend.
Jó itt, most is.

*

Nem lesz augusztusig modern luxusnyaraló Verőcéből.
Talán még a pusztuló bejárati ajtókat, vakolatokat sem sikerül addig  rendbe hozni.
De remélem, a kert járható és vonzó lesz a maga vad szépségével, lesz hol leülni, lesz mire tálalni - és jól fog esni a csend, az erdő árnyéka, a hűsítő innivaló.
(Nagyapának nagyon jól tudott esni, emlékszem... Talán nagymamának is - bár ez örök kérdés marad bennem. Neki nem lehetett könnyű itt az őserdőben háztartást vezetni. Pedig vezetett - megalkuvás nélkül, éppúgy mint Pesten)

A többit pedig majd szép apránként.
Ha valahol, hát itt muszáj megtanulni - mindennek eljön a rendelt ideje. Ide nem ér fel a kor "AddUramistenDeAzonnal"  szellemisége.

De a házon, kerten ott lesz már a kezünk nyoma,  otthonná válik a terített asztal, a szoba hűvös mélye, az erdő pedig - mint a jó szülő - szigorú, nehéz, de békességes Csenddel és ezer  Élettel vesz körül bennünket.

Remélem, ti is fogtok tudni örülni neki.