Kék hegyek vadászai

Gyerekkorunkban faltuk az indiánkönyveket, és filmeket.

Alapmű volt Cooper Nagy Indiánkönyve, a gyarmatosítás korának majd' egy századát átívelő regényciklus.

És a mozifilmek!

Emlékszik még valaki Gojko Mitic filmjeire?
Máig látom a sziklás völgyek útvesztőjét,  érzem az erdők hűvösét, a tágas, füves legelők forró szelét...

A Szabadságot.

Tudom  (tudtam már akkoriban is) mindez hamisan csengő, gyermeteg romantika.

De volt hitelesebb forrásunk is: az indián származású lengyel író  a civilizáció elől északra menekült sevanéz indiánok között nőtt fel. Önéletrajzi regénye, a  Sós Sziklák Völgye  az alaszkai őserdőkben töltött gyermekkorát meséli el.

Mindez aztán észrevétlenül beépült a gondolkodásunkba, értékrendünkbe.

Talán nem is vagyunk igazán tudatában, de mindmáig élő módon.

Élményanyag tehát volt bőven.

A gyerek pedig (milyen a gyerek...! ) szerepjátékaiban éli újra élményeit. Mi pedig olyan szerencsések voltunk, hogy mindezt nem csak játszótereken, a nagyváros elhanyagolt parkjainak bokrai közt játszhattuk  - hanem itt, Verőcén.

Igazi erdőben.

Igazi sziklák között.

Igazi hegyek között.

Ahol valóban egy napi járóföldre ellátva tájékozódtunk, és vehettük birtokba a környező völgyeket és erdőket. 

Itt - gyerekszempontból - valóban szabadok voltunk.

Igaz, a "fehér emberrel" nem kellett harcot vívnunk.

De hát nem is ez a természeti népek életének  egyetlen kihívása!

Kihívás a hegyek felett perzselő, forró nyári nap,  a távoli erdők titokzatos mélye, útvesztője,  a sziklás hegyoldalak meredek kapaszkodói, az őszi erdők fázósan felázott útjai, És a Tél dermesztő csendje - amikor méteres hóban kell utat törni kilométereken keresztül, hogy menedéket találjon az ember valahol az erdőn, egy kis ház kályhája mellett.

Tizenegy-két éves fiúcska vagyok, Nagyapáék gondjaira bízva, szinte egész nyárra.

Járom az erdőt egész nap,

Az öregeknek nem sok gondja-baja van velem. Valami különös koravénséggel szeretem az erdei lét csendjét, mindazt, ami őket is ide vonzotta. Szeretem Nagyapa alkotó erejű, csendes, precíz munkáját. Szeretem nagymama ebédjeit, szeretem, ha ebéd után hosszan és csendesen beszélgetünk a diófa alatt. Szeretem, ha nyári estéken órákon át ülünk a tetőteraszon, és hallgatjuk az éjszakai erdő neszeit.

Nap közben pedig úton vagyok.

Ismerem a környék minden zegét-zugát. 

A "domb" (az ittenieknek csak egszerűen Tócsika) -  füves-legelős hegyoldal - az országútig, a vasútig nyújtózkodik.

Szerpentines szekérút kanyarog rajta keresztül, egészen a házunkig. Egyik kanyarjában kis dombocska - innen szemmel tartható az egész hegyoldal. Bozótjaiban itt is, ott is szeder feketéllik. Amott lejjebb, a fű között szamócát lehet találni. Ha leülsz a fűbe és figyelsz - milliónyi apró lény mozgalmas társasélete zajlik a szemed előtt. Egy külön kis mikrovilág ez  - a rét tenyérnyi területe  végeláthatatlan őserdő.

A delelő elzárt kicsi tisztás, pár száz méterre a háztól - valaha ide terelték a birkákat déli órán. Itt mindig Csend az úr.. A levegő sem mozdul a nap hevében, a jószág mindig talál a mélyen fekvő részeken egy kis vizet, s nyugton pihenhet.

A tisztás szélein rengeteg a szamárkóró, vagy, ahogy mi ismertük, a héjjakút. Levelei tövében, mint kis edénykében meggyűlik az esővíz, harmat, szomjas madarak felüdülésére. Szúr, mint a veszedelem, az igaz, de kitűnő nyílvessző készíthető belőle, mert egyenes, és ha kiszáradt, belül üreges szára szilárd és könnyű.

(Mára már ezt a kis tisztást benőtte az erdő - csak a vaddisznók dagonyázóhelye jelzi, hogy itt valamikor valami más volt.)

Fent, a hegygerinc szikláiról belátom az egész völgyet, végig a faluig, el egész Visegrádig - szinte az egész Dunakanyart. 

Innen pár perc séta a hegytetőn lévő kilátó.
"Kilátónak" ugyan csak némi jóindulattal lehet nevezni -  a hegycsúcs egy korláttal körülkerített kis területe ez, körülötte magasra nőt az erdő. 

Kis nyújtózkodással azért lelátni a faluba.

És a Patak!

Akkoriban még kristálytiszta vizében naphosszat pancsoltunk. Völgye a legforróbb nyárban is kellemesen hűvös, kanyarulataiban pedig derékig ér a víz - már ha az emberke elég rövid. (hogy nem fáztunk belemenni!) A kövek, gyökerek szövevényét békák, ebihalak, vízipókok, szivárvány színű szitakötők és mindenféle titokzatos lények lakják. Medrét alakítani, zúgókat, duzzasztókat építeni megunhatatlan játék. 

Akkoriban nem zavartak a szúnyogok, de még a partot szegélyező embermagas csalánerdő sem.

Nagyapáék pedig nem aggódnak értem. "Egykor ebédelünk - addigra legyél itt" - és én ott vagyok.

Délután pedig újra útnak indulok.

A magányos vadászösvények mellett aztán néha együtt is járjuk az erdőt. Mi, a "törzs" tagjai.

A törzs persze nem túl népes (elég zárkózott gyerekek voltunk) - mindössze hárman vagyunk.

Az öcsém, gyermekkori legjobb barátom, és én. Mint három utolsó mohikán, mint a távoli kék hegyek vadászai.. (a "távoli kék hegyek" a szemben lévő hegy volt... tőlünk legalább három kilométerre :) )

Törzsi együttélésünk elég esetleges és alkalmi  - a többiek ritkán vannak itt - de azért megpróbálunk összeszokottan mozogni az erdőn - a tábor keresésben-építésben, a felderítő útjainkon, hadi ösvényeinken (ha néha komolyra fordult a dolog.. :) )

Azt hiszem, akkoriban kerestem valamit.
A Szépséget Szabadságot, a teremtettséggel való harmonikus együttélést.
Ma talán úgy mondanánk - a "fenntartható fejlődés" útját járó életet.
Kerestem játékaimban, olvasmányaimban, a mozivásznon, - és kerestem itt, Verőcén.

Talán itt kerültem hozzá legközelebb,