Azt hiszem, valami merőben új történet kezdődik most. Már nem csak az embermagasra felnőtt csalánt vágjuk le havonta egyszer, már nem csak a még lakható egyetlen helységet söpörjük ki néha. Végre tényleg a házzal, a kőház megmentésével foglalkozhatunk.
Rászántuk magunkat - építészeket hívtunk, nézzék meg, segítsenek az azonnali életmentő beavatkozásban, segítsenek a távlati elképzeléseink kialakításában.
Többen jártak már itt - már látom, neki fogunk tudni kezdeni, lesz előttünk értelmes, és (főleg!) reális cél.
A döntés még előttünk áll, kivel, és mit csináltatunk - de már nem sokáig.
Azt hiszem, mire a családi találkozóra sor kerül, már tudni fogjuk, mit akarunk.
Az ősszel, vagy legkésőbb tavasszal pedig nekifogunk.
Nem lesz könnyű megmenteni a kőházat.
Valószínüleg a födém megemelésével újra kell rakni a falakat, újra tervezni a helységek funkcióit, áttervezni, átépíteni a belső feljárót. Rámegy az a kis pénz, ami rendelkezésre áll, rámegy időnk, energiánk, valószínűleg a kert egy része is - de megnyitja az utat az értelmes fejlődés előtt. Úgy csináljuk, hogy a munkálatok, változások már távolabbi célok figyelembevételével történjenek.
*
A július végi verőcei útjaink ennek jegyében teltek - egymásnak adták a kilincset a szakemberek.
Azért nem vesztettük szem elől a közelebbi célokat, az egyre vészebben közeledő eseményeket, az évfordulós családi találkozót sem.
Legfőbb gondunk az asztalok, székek.
Györgyi ötlete nyomán egy újabb nagy asztallal gazdagodtunk.
Ime munka közben:
... és az elkészült műremek:
A fő feladatunk azonban ezen a hétvégén egy rég nyomasztó súlyos gondtól való szabadulás: - a ház körüli erdőkben, a Villanegra mögött felgyülemlett több évtizedes hulladéktól kellett megszabadulnunk.
Nem volt könnyű feladat ez sem.
Félig földbe temetett rozsdás fémek, törött üvegek, foszladozó műanyagok, kibogozhatatlan dróthálok... ha kivettük, alatta újabb és újabb törmelékek, szilánkok, foszlányok...Nem lehetett olyan mélyre ásni, hogy ott már tiszta föld legyen.
Soha le nem bomló, soha össze nem szedhető, elszállíthatatlan apró tárgyak, anyagok, törmelékek...
Aligha gondoltak erre annak idején, mikor oda dobtak egy-egy jelentéktelen tárgyat: üres üveget, lyukas lábost... - évtizedekre (talán századokra) megpecsételt annak a néhány négyzetméter talajnak a sorsa.
Mindenesetre aranyszabályként írtuk elő magunknak (és mindenkinek, aki erre jár): CSAK természetes anyagok jöhetnek, nem lesz műanyag szék, műanyag nyílászáró, fém, üveg is csak amennyi muszáj. És ha kivételt kell tenni, (sajnos ez manapság ésszerű életvitel mellett elkerülhetetlen) használat után AZONNAL meg kell oldani az elszállítását. Legyen az műanyag zacskó, pet-palack, festék, akármi.
Ezzel együtt elmondhatjuk: fellélegzett az erdő, a villanegra környéke.
Aki nem jár itt rendszeresen, nem tudja (talán nem is fogja érzékelni a jelentőségét) de nagyon jó érzés tudni, hogy ott is rend van, nincsenek ismeretlen, megközelíthetetlen és félelmetes zegzugok ! :)
Egy 4m3-es kontainert púposra raktunk - azt hiszem, Detti, Ricsi segítsége nélkül ítéletnapig csinálhattuk volna! :)
És ha már ott rend lett - a mellette lévő kis térrel is foglalkoztam. Elvégre is itt készülnek a szabadtéri ételek - nem mindegy, milyen!
Kitakarítottam, elbontottam az annak idején roppant praktikusra, de kissé csúnyácskára sikeredett tűzhelyet, és újra raktam - ezúttal egyszerűen bontott téglákból felrakva.. Egyszerű és nagyon hangulatos lett!
Ez a kép még azt boldog pillanatot idézi, mikor szalonnasütésre készültünk.
Meg is történt minden előkészület: az asztal terítve, a nyársak előkészítve, a tűz a jó vacsora ígéretével ropogott (már a sülő szalonna illatát is éreztem) - és akkor megeredt az eső....
Csendesen, de makacs kitartással.
Egy ideig még reménykedve lestük az eget - aztán csalódottan visszahurcolkodtunk a házba.
A tűzhely azonban szép lett, semmi kétség - és jó is: másnap már azon főtt a virslink.
És milyen jól esett utána a kávé vadonatúj, tágas asztalunk mellet.. !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése