Járvány idején

Hosszú-hosszú távollét után immár hatodik alkalommal festem meg Verőce tavaszi képét itt blogon.
Évről évre ugyanazt a képet. 

Képet a csendről. 

A fákról amelyeken alig látható halványzöld lehelet a most születő lombkorona. Az erdőt át-átjáró napfényről. ami most még leér a földig, és melegére itt is, ott is apró virágok bátortalankodnak az avarban.

Éppen, mint hat éve.

Jó most ez az állandóság.  Ide nem ér fel a nagyváros hetek óta tomboló tömeghisztériája. Itt csend van, s az erdő rendje változatlan. 

November

“Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük”

(Fekete István)

Vége van a nyárnak...

Tétova, várakozó csend, mindenütt.

Az eső elállt, a nap elő-előbújik a hegyek fölött kóborló nehéz, szürke felhők közül. A fák csendesen szárongatják magukat a kora őszi napsütésben, leveleiken ezer gyöngyszemként csillog víz, ami minden apró érintésre hideg permetként zúdul a nyakunkba.

Hát elment...
Amíg mi oda voltunk a nagyvárosban, szép csendben itt hagyott bennünket a Nyár.

Az égből pottyant

Az erdei nyaralónk padlásán pelék laknak. Szoktuk hallani ahogy éjszaka kergetőznek.
Van egy nagyobb rés a  faberakásos mennyezeten ahol néha kukucskálni szoktak. Néznek minket, mi meg őket.
Soha nem jönnek le ide a szobába.

Ma viszont olyan kergetőzés volt odafenn, hogy az egyik figyelmetlen kis pele a lyukon keresztül a szoba közepére pottyant. A másik meg - gondolom rémülten, ahogy mi is - nézte, hogy mi történt. Égből pottyant barátunknak nem történt baja , felszaladt a karnisra. Most ott lapít, nem tudja , hogyan tovább... 
Az az igazság , hogy mi sem.

(Gy)

Az öreg diófa

Az öreg diófa - amióta csak az eszemet tudom - a házhoz tartozott.
Tövében páfrányok nőttek, és a ház előtti tér a legnagyobb kánikulában is elviselhető maradt az árnyékában.

Itt mindig üde maradt a levegő, jóleső a pihenés.
Ha megérkeztünk, ide került ki először az asztal néhány székkel.

Ha elfáradtunk a kertben, itt ültünk le, hogy megigyunk egy pohár szódát vagy egy fröccsöt.
Ha vendég jött, (ez mindig ünnep az erdő  békés magányában) nagyapa abbahagyta a munkát, feljött a kertből, az asztalra abrosz került, gőzölgő kávé, poharak és bor, sőt, többnyire némi sütemény is. Ilyenkor én is oda telepedtem, nem csak az esetleges finomságok kedvéért (bár ez sem volt elhanyagolható szempont) de az öregek csendes beszélgetésében békesség, és felnőttes  titkok lappangtak, amik, úgy éreztem, része az életemnek...
De itt ültünk le a hétköznapok csendjében is, ha nagymama elkészült az ebéddel, vagy ha eljött a délutáni kávé ideje.

Csak esténként kerültük, amennyire lehetett, mert az öreg fa árnyas alját nem csak mi, de a szúnyogok is nagyon szerették :)

Hogy a vén fa mióta állhatott itt - sokáig nem tudtam. Talán az idők kezdete óta.

Nyári vendégjárás

Idén valahogy nehezen indul a verőcei élet.

Egész májusban szakadt az eső, amikor meg végre kisütött a nap, elviselhetetlen (de tényleg!) szúnyoginvázió borított be mindent...

De most mintha elindulna valami - vendégeink egymásnak adják a kert képzeletbeli kilincsét!

Tavasz

Igen, azt hiszem, most már tényleg megérkezett a Tavasz.

Már nagyon vártuk!

Mikor két hete itt jártam, még alig volt jele....  Hidegen és szürkén aludt az erdő -  csak a tavalyi avarból kikandikáló hóvirágok jelezték, hogy hamarosan ébredezni fog.

Búcsú Zolitól

"Most látom őt, amint ledobta terhét és nagyvonalúan elengedte a kezünket. Már régen meg akarta tenni. Ez a tömjénfüstbe burkolózó makrancos fiú, akit úttörőnek sem avattak fel és az osztálytablókon a többiektől távolabb, a kép szélére toltak, most ott áll szokatlan fehér ruhában a fehér kővel a kezében, mosolyog és szeretettel gondol ránk. Látom, hogy szárnyai nőnek és átalakul, mint Kukorica Jancsi a Tündér-kertben.

És most végre, végül itt hagy bennünket viszontlátásig. "




Reményi Imre emlékezik rá...

Halottak napja

November első napjaiban a temetőkről szól az élet.
Az emberek útnak indulnak szülővársuk felé, a temetők bejáránál óriási a sürgés-forgás, autók és emberek egymás hegyén hátán, az aranyló avarban felállított gesztenyesütők mellett fekete kalapos, fekete kabátos vidám fickók kínálják illatos portékájukat. A virágárusok már napokkal ezelőtt átírták az ár-tábláikat - hiszen ha most nem, akkor mikor... ? 

A halottaitól ne sajnálja senki azt a pár ezer forintot!

Dani fája

A kis platán-csemete jóleső otthonossággal nyújtóztatja ágait az aranyló napsütésben.
Most már üres a kert - legfeljebb egy-egy cinege térül-fordul körülötte kíváncsian:
- Hát te...? Eddig nem láttalak...
Aztán reppen is tovább, mert a kis fa ágai megközelíthetetlenek - karókra feszített drótháló védi őket a tél éhes vadjaitól.

Az emberek már elmentek.
Napokig itt jöttek-mentek körülötte, de az ültetés csak váratott magára. Végül mégiscsak megszabadult a gyökereit szorító műanyagtól, pár esetlen szó esik, aztán hullik a friss, puha föld, és - végre! -egy kanna víz...

Kis fácskánk haza érkezett.

Sikerek és kudarcok

A tavaszi nagy kérdést lassan-lassan megválaszolja az Élet. 

Ide költözünk...?

Nem, nem költözünk ide.Nincs mese - ahhoz az itteninél  több hely kellene, belátható időn belül költözhető otthon, a picivel nagyobb komfort. Ez pedig nem megy másképp, arra kell összpontosítani minden erőforrásunkat, hogy ez egyszer megvalósuljon. Ha majd évek múltán lélegzethez jutunk - talán új lendületet vehet a dolog.

És addig...?

Jó volna, ha legalább nem romlana. Ha  mégoly aprókat is - de lépegethetnénk előre. Ha megtalálnánk azokat a lehetőségeket, amik pénz nélkül is szebbé, élhetőbbé teszik.

Ribizli érés idején

Hosszú hetek óta nem jártunk erre. 

Pedig sok minden nyugtalanít! Hírlik, hogy egy disznó három kismalacával vendégeskedik a verőcei kertekben. Már tavasszal láttuk - a veteményesünk is kívánatos csemegékkel csábítja őket...

Eszembe jut három kis ribizlibokrunk is. Ha minden igaz, mostanra már beérett - talán nem kellene az utolsó szemig a madaraknak hagyni. 

És hát a kert.. tudom, ilyenkor hetek alatt elborítja az erdő. Mi lesz vele, ha nem járunk arra?

Erdő alján pici ház . . .

Körülvesz az erdő.

Égigérő, áthatolhatatlan zöld fal a lombkorona, benne ezer élet döng-zsong-csicsereg...  

Csendben  dorombol az erdő  a kora-májusi napsütés andalító melegében.

És alatta...  - erdő alján pici ház - kis  műhelyünk. 

A "Villanegra".


Nagyapa hívta így,  nem kevés öniróniával... és a furcsa név annyira ráragadt az évtizedek alatt, hogy ha akarnám se nevezhetném másképp.

Veteményeskert

Annyi sok panasz után most végre azt írhatom  - tényleg nagyon romantikus, és gyönyörű... :)
Tavasz van - igazi szikrázó napsütéses tavasz!

A természet most tényleg két kézzel szórja meleg áldását mindazokra, akik átvészelték a nehezebb időket.

Tavasz

Két hét múlva aztán beköszöntött végre a tavasz.

A szikrázó napsütés átsüt a még mindig kopasz ágak között, és langyos fényárban úszik az erdő.
Az avarban itt is, ott is ibolya kéklik. A száraz falevelek jólesően szárítgatják magukat a napsütésben, és ha nem nézel oda, néha szemérmesen nyújtózkodnak egyet... - mintha élne, mocorogna az egész erdő.

Költözünk... ?

Mostanában sokat foglalkoztat bennünket a gondolat - Költözzünk ki Verőcére.
Legalább nyárra!
Erdei lét, valamiféle mértéktartóan nomád minimalizmus, permakultúra, meg minden... 

Talán mi is hozzátehetünk valami kicsit tarthatatlan világunk megváltoztatásához.

Dani fája

Lassan öt éve lesz, hogy Dani magunkra hagyott bennünket.

Kezdetektől sokat gondolkoztunk azon, mi módon tehetnénk emlékét maradandóvá. Ha lehet, maradandóbbá, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

Így fogalmazódott meg a gondolat -

ültessünk fát Dani emlékére.

És jöjjünk össze.
Itt, a verőcei háznál, amit annyira szeretett.
Jöjjünk össze mindannyian, mi, akiknek az életében fontos volt, mindannyian, akik úgy érezzük, nélküle nem lehetünk többé azok, akik voltunk.

Kezdenénk az évet...

Múlhatna már a tél.

Lassan március felé kacsintgatunk, készülünk a korai húsvétra, készülnénk nekifogni mindannak, amit erre az évre terveztünk..
... és csak esik, esik szakadatlanul.

Havazik, egész nap.

István

Megint leszakadt múltunk egy darabja....

Leghitelesebben talán saját szavai beszélnek róla

Ezek a sorok itt voltank a kommentek között - Én magam is elég későn fedeztem fel, nem biztos, hogy találkoztatok vele

Idén talán utoljára

Nagy fordulópontokon jól esik egy pillanatra megállni, befelé figyelni.

Én most egy ilyen  ponthoz érkeztem