Az emberek útnak indulnak szülővársuk felé, a temetők bejáránál óriási a sürgés-forgás, autók és emberek egymás hegyén hátán, az aranyló avarban felállított gesztenyesütők mellett fekete kalapos, fekete kabátos vidám fickók kínálják illatos portékájukat. A virágárusok már napokkal ezelőtt átírták az ár-tábláikat - hiszen ha most nem, akkor mikor... ?
A halottaitól ne sajnálja senki azt a pár ezer forintot!
Régebben nagyon haragudtam erre.
Ma már tudom - kell az az érzés, hogy - igen - egy cipőben járunk, mindannyian, mi, a rengeteg sok egymásnak idegen ember. Mindegy ki hogyan érkezett, és hová megy haza.. .a mulandóságnak ugyanazt a bélyegét viseljük, mindannyian.
Én mégsem itt találkozom azokkal, akik előre mentek, és most hiányoznak.
Ahol én találkozom, ott csend van.
Ott a nap alacsonyan jár már ilyenkor - fénye hosszú aranycsíkokat rajzol a hallgatag kertre, és még a cinegék is lábujjhegyen jönnek-mennek az öreg diófán - mert hát ugye, nem illik hangoskodni ilyen késő őszi ünnepben.
Pár órát töltünk csak itt.
Csendesen teszünk-veszünk a facsemeték körül, elültettünk pár szál növénykét, amik reményeink szerint terjedelmes bokorrá fognak nőni egyszer. Látogatóink is akadnak. Érkezésünkkor egy mókus tornázik a bozótosban, Balázs kutyái pedig hozzánk szegődnek egy kicsit, talán csak a jó társaság kedvéért.
Aztán elmennek, és mi magunk maradunk megint. A nap lassan eltűnik a visegrádi hegyek mögött, és már csak a két mécses világit a tetőteraszon. Még Dani hozta őket, ezelőtt vagy tíz évvel…
A két kis láng moccanatlanul világít a szürkületben, és mi Rájuk gondolunk.
Rájuk, akik elmentek, de itt vannak velünk mégis.
Régebben nagyon haragudtam erre.
Ma már tudom - kell az az érzés, hogy - igen - egy cipőben járunk, mindannyian, mi, a rengeteg sok egymásnak idegen ember. Mindegy ki hogyan érkezett, és hová megy haza.. .a mulandóságnak ugyanazt a bélyegét viseljük, mindannyian.
Én mégsem itt találkozom azokkal, akik előre mentek, és most hiányoznak.
Ahol én találkozom, ott csend van.
Pár órát töltünk csak itt.
Csendesen teszünk-veszünk a facsemeték körül, elültettünk pár szál növénykét, amik reményeink szerint terjedelmes bokorrá fognak nőni egyszer. Látogatóink is akadnak. Érkezésünkkor egy mókus tornázik a bozótosban, Balázs kutyái pedig hozzánk szegődnek egy kicsit, talán csak a jó társaság kedvéért.
Aztán elmennek, és mi magunk maradunk megint. A nap lassan eltűnik a visegrádi hegyek mögött, és már csak a két mécses világit a tetőteraszon. Még Dani hozta őket, ezelőtt vagy tíz évvel…
A két kis láng moccanatlanul világít a szürkületben, és mi Rájuk gondolunk.
Rájuk, akik elmentek, de itt vannak velünk mégis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése