"Elment a nyár. Sokáig búsan botorkált még a kertek alatt a délutáni napsütésben, de könnyű gúnyáját megtépték az ősz csahos szelei, dérharmatot hintettek rá hűtlen hajnalok, hát inkább elment… Miért is maradt volna? Ami hosszú hónapokon épült, szépült, erősödött dús keze nyomán, azt széthordták az emberek, és ami még kint maradt, azzal hányavetin játszik az ősz."
(Fekete István)
Igen, elment a nyár, és elment utána az ősz is. Az erdő megritkult, a kert csendes és messzenéző, a tetőteraszról pedig ellátni már Duna távoli, ködös völgyéig.
Tegnap még aranyló fényekben pompázott az erdő, de ez a pompa - tudta ezt mindenki - már csak a búcsúzás szomorú pompája volt.
Másnap délelőtt pedig nehéz. szürke felhők jöttek, melyeket gorombán hajtott a feltámadt északi szél, és minket itt, a hegyen ért az idei első hó.Tél lett egyszerre. Advent jött és Karácsony. Az ünnepek asztalát roskadásig rakta nehéz húsos ételekkel és a legkülönfélébb süteményekkel, a poharakban hűvösen csillant az aranyló bor, s a szobákat betöltötte a karácsonyfák gyertyáinak szelíd illata, - és mi lassan magunk mögött hagytuk az Úr kétezer-husznharmadik esztendejét is.
Jó most visszagondolni erre a nyárra. Verőce idén az volt, aminek megálmodtam - nagy családi események idilikus színhelye, ahol elférünk valamennyien, ahol jól érezheti magát kicsi és nagy, ahol "a családtagok megélhetik eredetüket, összetartozásukat, megmártózhatnak az előző generációk ölelésében" - ahogy valaha a bevezetőben idéztem "Térkultúra" blogbejegyzését.
Ennek megfelelően ezt az évet jórészt a kertnek, vendégjárásoknak szenteltük. Igyekeztünk végleg megszabadulni az építkezés nyomán maradt romok látványától, és valami szépet teremteni magunk körül. Sziklakert épült, és széles, kényelmes lépcső - a ház előtt pedig vonzó füves terület alakult ki.
Mindeközben persze a házfelújítás nem sokat haladt - de azért sikerült helyrekalapálnunk mindazt, amit az építők a tetőteraszon sorozatosan elkövettek.
De addigra már jól benne jártunk az őszben.
Október közepe volt már. Az erdő megszínesedett, fák aranyló lombja lassan betakarta a kertet, szelíden temetve a nyár zajos emlékeit.
Mi pedig már a télre készültünk. Fát vágtunk, összehúztuk az avart, és összeszedtük az idei gesztenye termést, (ez évben gesztenyepüré lesz belőle!) leszedtük a somot, amiből karácsonyra isteni lekvárnak kell készülnie!
Esténként, ha kiültünk a teraszra, már magunkra kellett terítenünk valami meleg takarót. Szikrázóan szép, csillagos esték voltak ezek. Itt láttam először az "égi vonatot" - sok-sok kicsi csillag szorosan egymás nyomában vonult végig az égen - éppen úgy, ahogy a távoli, sötét Dunaparton látja az ember a vonatok lassan tovahaladó fénysorát. Nagy sokára hittem csak el - műholdakat láttunk :)
Nap közben jutott még idő egy kis munkára is (végig vakoltuk a tetőszegélyt, előkészítettük a korlát leendő oszlopait is) de estére bizony már jól esett a kályha melege,
A vakolás utolsó métereit bizony már esőben csináltuk, esténként pedig átázva, átfázva húzódtunk be a jó meleg házba, ahol ezeket a hosszú őszi estéket kizárólag a duruzsoló kályha mellett üldögélve egy-egy jó könyvvel és egy csésze forró teával lehet elviselni.
Igen, most már semmi kétség - véget ért a verőcei esztendő. Utolsó utunkon még sütött kicsit a nap - de másnapra jöttek azok a nehéz szürke, téli felhők, és leesett az első hó.
Búcsúzunk hát az álomra készülő erdőtől, bezárunk, hazaindulunk - hogy aztán otthon, az ünnepek alatt (már a következő tavasz munkáit tervezgetve) elbúcsúzzunk az Óesztendőtől is,
Boldog Új Esztendőt kívánva mindekinek, aki olvassa e sorokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése