Időről időre eszembe jut, mint valami nyomasztó adósság (ha már blogot vezet az ember, hát vezesse tisztességesen) de itthoni életünk terhei mellett távoli lett a kis erdei ház, s idegen az erdő, ami nem hozott békességet az életünkbe. Meg különben is: kinek, minek...? Miről, kinek, hogyan kellene írni?
Egyszóval elővett az "alkotói válság".
Aztán letisztultak lassan zavaros kétségeim, és helyükre kerültek a dolgok. Végül is ez egy blog - Napló, még ha elektronikus is. Helye van hát benne mindennek, ami Verőcén történik.
Feljegyeznivaló pedig akadt bőven ezen a nyáron is. Most hát, hogy pótolni szeretném majd' féléves elmaradásom, a történet elejtett fonalát valahol a tavaszi emlékeim között kell keresgélnem...
Vendégjárások egész sorára készültünk. Ehhez mérten az idei tavasz a kertről szólt. Végül is aki hozzánk jön, az úgyis a kertbe jön... Már kora tavasszal hozzáláttunk, hogy a maradék sitt helyén sziklakertet alakítsuk ki. A csákány, lapát nyomában szép ívű lépcső vonalai kezdtek kirajzolódni, két oldalán a régi házból kibontott legszebb kövek alkotják a sziklakertet - az egykor míves szépséggel megépített vastag kőfalak mementója.
Nem fukarkodtunk ezúttal a növényekkel sem - Szívlevelű bőrlevél, kis boróka bokor, kecskerágó, kőtörőfű, mindenféle rendű-rangú varjúhájak, kövirózsák, ínfüvek népesítik be a lépcső két oldalát.A ház előtt félköríves vadrózsa-kapu vezet a házhoz, az öreg diófa alatti fűves terület felett pedig két Badacsonyból ide származott pampafű őrködik.
Szorít a határidő.
Jövünk is mindig, amikor csak lehet. Ha nem tudunk ketten, jövök egyedül. Ilyenkor nagy a csend - lassú nyugalommal teszek-veszek a ház körül, meg-megállva egy-egy kávéra, cigire. Néha meglátogatom kertünk most felfedezett lakóit: a fal mellett lapuló termetes varangyosbékát, a diófa kérgén lassan kapaszkodó szarvasbogarat, és mindenféle bogárnépeket. Közben megbeszélem magammal (nagy egyetértésben) a soron következő feladatokat. Lehet, hogy nem is csak magamban? ki tudja... Nem hallja, nem látja azt itt senki.
Utolsó simításoknál tartok már, amikor - váratlan öröm - ezer éve nem látott unokatestvérem, Kristóf látogat meg bennünket egy barátjával. Jól esik megszakítani a kerti munkákat és leülni velük egy-két órára a tetőteraszon, kibeszélni a család és a nagyvilág dolgait.
Május vége, Györgyi szülinapja az első nagy alkalom.
Detti ugyan járt már itt korábban, de Krisztián, és másfél éves kislányuk, Kamilla még sosem, és ez mindig külön izgalom. Megszeretik, vagy egy életre elriadnak az itteni erdei állapotoktól? (harmadik út többnyire nincs) Ehhez mérten választottuk az időpontot is, hisz ilyenkor a legszebb a kert: a fűvek fiatalos lendülettel indulnak neki a nyárnak, napról napra nagyobb a két pampafű a ház előtt, a vadrózsa körben ontja halványrózsaszín szirmait a rózsakapu ívén, s a fűben itt is, ott is lila ökörfark-kóró, bíbor kosbor és még ki tudja mi minden virágzik.
Aznap pedig már korán reggel kikerülnek a kerti bútorok, a tűzhely mellé a főszakács munkaasztala. Zöldség, hús, fűszerek előkészítve. A tűz még nem ég - azt csak a vendégeink érkeztével akarjuk meggyújtani (a bográcsozásban a közös főzés az élvezet). De ez nem bizonyult szerencsés döntésnek - a kisgyerekes család a messzi Badacsonyból csak későn és igen éhesen érkezik... Ez kicsit borítja a megálmodott forgatókönyvet (erősen rontva a pillanat ünnepélyességét) de aztán rotyogni kezd a bogrács, a felszálló könnyű füstbe hagyma, hús illata vegyül, és az erdei lét e szelíd ünnepében békétlenkedni egyáltalán nem is lehet.
Aztán eltelt az ünnep, és az erdőre, a kertbe visszaosont a Csend.
Hetek teltek el, hogy nem jártunk erre. (Hűtlen módon az erdei lét egy másik formáján, a Kéktúrán járt az eszünk) Pedig közel a következő ünnep - a nyári napforduló, a csillagászati nyár kezdete, Péter-Pál (és még számtalan gyermek és unoka) születés- és névnapja - a verőcei nagy családi találkozók nagyapa óta tradicionális ideje.
Készülni kell hát erre is.
Jövök tehát újra - most már leginkább egyedül. Nehezíti az életet, hogy az autó cserbenhagyott - marad a hátizsák és a két kezem, hogy a víz, és az enni- innivaló feljusson a hegyre. Sok előkészülni való nincs: a ház nagyjából rendben van, s a kert sem sokat veszített május végi pompájából. de jól esik idekint tenni-venni.
A nagy csendet néha kirándulók törik meg - csendes beszélgetésük felhallatszik a tetőteraszig.
"...és az ott... az volt Lojzi bácsi háza... "
Az ismerős névre felkapom a fejem - ki lehet az errejáró, aki ismerte nagyapát? Nem állom meg - leballagok eléjük, megszólítom őket. Nagy a meglepetés és öröm. Szabadiék...! - Emlékeimben régi nyarak lobbanak fel, amikor még egész nyarakat tölthettünk itt.
Most pedig - mint ismeretlen túrista - itt a következő generáció...
Behívom őket, leülünk a teraszon pár szóra. Szinte el sem akarom engedni a pillanatot - mintha újra megragadhatnám azoknak a régi nyaraknak arany ragyogását!
A forró nyár beköszöntével aztán elérkezett unokatalálkozó napja is. A teendők már rutinszerűek - kis szabadtéri konyhánk a villanegra mellett, étkező asztal a gesztenyefa alatt, minibárunk pedig a kerti kútnál a Singer-asztalkán...
Idén (most először) teljes a siserehad - itt van MIND A KILENC unokám.
Zsófi eddig még mindig hiányzott a sorból, nagyon rég nem járt itt - most eljöttek mindannyian: anyja élete párjával, és az alig fél éves Áronkával.
A két pici mellett Ancsa Veronkája egész nagy lány (már EGY éves is elmúlt!) - ő már nem először jár itt. Palkó és Julcsi pedig mintha csak hazajöttek volna - Diósjenő ide csak egy macskaugrás, ők sokszor megfordulnak erre.
Csak Ági hiányzott, Lacival. Ők épp erre a hétvégére lebetegedtek - de Ági azt ígérte, a következő hétvégén meglátogatnak.
Erre a hétvégére már egyedül készültem. Csendes, beszélgetős hétvége ígérkezett. Csatlakozott hozzánk Ancsa Veronkával, de mindenki pár nélkül érkezett. Reggel még hezitáltam kicsit, hol terítsek, hiszen most nem leszünk sokan, elférnénk a tetőteraszon is, ahol "normál életünket" éljük, ha magunk vagyunk. Végül - Veronkára való tekintettel - mégis a gesztenyés teraszra szavaztam - itt Veronka szabadon jöhet-mehet, és minket sem éget szénné a nap.
Vajon szépek-e még a tavasszal ültetett virágaink... ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése