Babatalálkozó

A tavaszi építkezés után kegyetlen nyár következett ránk.
Heteken, hónapokon át nem esett eső, és a közel közel 40 fokos hőségben némán fuldoklott az erdő.
Az út menti bokrok levelei fonnyadtan csüngtek az ágakon, az aszott fű maradéka sárgán porosodott a ház előtt, platán-csemeténk pedig már júliusban elhullatta megsárgult leveleit.
Az erdő lombja is megritkult - a tetőteraszról messze átláttunk rajta, akár kora tavasszal.
És az építkezés romjai... Sokáig azt sem tudtuk hol fogjunk hozzá, csak tébláboltunk a feldúlt, kiszáradt kertben, reményvesztetten.

Aztán lassan-lassan mégis magunkra találtunk.
Sokat voltunk kint - s az erdei csend nem sokáig engedi békétlenkedni az embert. Az új tetőteraszon jól esett a reggeli kávé, s tágas ebédlőasztalunknál ebéd után sokáig üldögéltünk még, mert nem akatuk elengedni a pillanatot.

Nekünk szép volt - na de vendégeket látni?
Itt?!

Pedig tavaly nagy volt az elhatározás, hogy a verőcei unoka-találkozóból hagyományt teremtünk. A gyerekek is nagyon készültek rá - mi mégis hezitáltunk. Nem szívesen mondtam nemet. Ezen aztán majdnem összevesztünk, pedig én magam is nagyon bizonytalan voltam. A tradicionálisnak tervezett Péter-Pál napját le is mondtam, végül mégis kikötöttünk egy új időpont mellet, és - némi fenntartással - de belevágtunk.

Természetesen az a nap volt a nyár egyetlen esős napja.

Már napokkal előtte látszott minden előrejelzésben, de mi azért reménykedtünk.
Reggel aztán szertefoszlott minden remény... a tetőn már hajnalban halkan kopogott az eső. Az eső, amire eddig hiába vártunk...
Végképp le kellett tennünk a bográcsozásról, és igazi erdei kalandnak tervezett főzés beszorult a konyhába. A víztől csepegő kerti bútorokat bezsúfoltuk a szobába, és megadtuk magunkat a sorsnak.

Első kis vendégeink mégis igen jól érezték magukat. Nincs is annál mulattságosabb, mint ágyról ágyra ugrálni egy pici erdei házikóban....!

Délre megjöttek a többiek is. Nóriék az ország másik végéből, Ancsáék Ágival, fejükön kapucni, kezükben esernyő, hátukon pedig Veronka pislogott ki a csepegő világba.

A konyhában akkor már rotyogott az ünnepi ebéd, és mi - ha pár percre elállt az eső - a ház előtt tanácstalankodtunk, hol is terítsünk ennyiünknek?


A félkész kőházban!

Kicsit meredeknek tűnt az ötlet - de percek alatt üres és tiszta lett leendő hálószobánk, a vakolatlan falak közé bekerültek az asztalok, székek, az asztalokon gyertya - akár egy középkori lovagteremben.
Igazán hangulatos és egyedi barlang-ebédünk volt!

Délutánra aztán megszántak bennünket az Égiek, elállt az eső, és mi végre kiszabadultunk a kertbe.
A nap is kisütött!
A gyerekek itt voltak igazán elemükben: Rita - Palkó és Nóka hathatós segítségével - azonnal munkához látott, és levágott ágakból egész lomb-palota épült a ház elé. Julcsi és Apolka (nagy barátnők!) hosszan vitatták a világ viselt dolgait, a nagylányok hol velünk, hol a kicsikkel, hol Alex-kutyával voltak elfoglalva, Veronka pedig - csapatunk legifjabbja - kézről kézre járt.

Jó, hogy nem tettünk le erről az alkalomról. Ez a társaság tényleg nem szeppen meg egy kis esőtől - igazán jól sikerült találkozás volt!