Kezdődik az év

Mostanában  -  hájjal kenegetve blogírói önérzetemet - többen hiányolták  az  újabb blogbejegyzéseket. Igaz, alighanem kissé egysíkúak ezek az írások, mert – ahogy nemrég fogalmazta valaki - „valahogy mindig az a végkicsengés, hogy milyen jó itt kávézni”

Hát ez igaz. A tetőteraszon feltálalt kávénak valóban nincs párja. Nélküle talán fel sem kelne a nap a Borbélyhegy mögül!

Csak hát mostanában nem ezeken van a hangsúly. A hangsúly a feladatok végtelen során van, melyek sokszor nem épp testhezállók. Számtalan tervünknek feladatunknak végére járni pedig (ezt évről évre tisztábban látom) mind kevesebb az idő, fogynak az esélyek - tehát hajrá…! gyerünk, csináljuk, intézzük, még gyorsabban, még intenzívebben…!

…még több munka, még több ügyintézés, még több  pénz...

.

Így aztán - a hóvirág még ki sem nyílt az erdő alatt – már itt tébláboltunk Alex kutyával. Az erdőn várakozó csend, a ház barátságtan, a kertben itt-ott az ősszel félbehagyott munka nyomai.

De munkához kell látni, mert az idei év első feladata nyomaszt - utat kell készíttetni az autónak a régi-régi ösvény nyomvonalán.

Az út, ahol évtizedeken keresztül gyalog jártunk fel, akkoriban csak a hegy oldalában kaptató keskeny kis ösvény volt. Ismertük minden részletét – a Magyarkúti-birtok után sűrű bozót alatt kanyargó „alagutat”, a „kitérőt”, ahol pár méteren át akár egymás mellett is mehettünk, és a két öreg odvas fát, („lyukas fát”) ahol nagyapa pihenőt engedélyezett, ha vizet hoztunk a hegy lábánál lévő nyomós kútból.

Ma ezen az úton simán feljön egy autó. Már ha az illető autó ilyen vadregényes erdei életmódra rávehető …
A mienk sajnos nem ilyen. A kényes városi jószág sima utakhoz szokott – tehát buldózert kell hívni, hogy simára gyalulja a göröngyös erdei utat, mert az, ahol eddig feljártunk, magánterület, és sajna nem a mienk... 

A gép egész nap dolgozik a hegyoldalban – én pedig a faházban rendezem be az „irodámat”, mert hétköznap van, dolgozni is kell. Némi takarítás és fűtés után egész barátságos...  Közben kikerülnek bizonyos karácsonyfa alatt termett kincsek, amelyeket Jézuska szemmel láthatóan ide szánt. A kis meseházikót formázó madáretető az öreg diófán várja apró kosztosait, a házban pedig egy „alternatív életmentő -doboz” kerül az asztalra – rekeszei mindenféle finomságot rejtenek. 

Mondanom sem kell, azóta igen sűrűn vagyunk életveszélyben…

Délutánra kész az út. Széles, jól járható - jódarabig mégsem merek rajta feljönni. Az agyagos felület esős időben nagyon csúszós…

Pár héttel később már Györgyi is jön velem. Megcsodáljuk az új utat, és néhány órás ittlétünk alatt a fenti kertkapu környékét takarítjuk. Így mégsem maradhat, ha vendégek jönnek hozzánk! Van itt minden… Egy szétfagyott, szeméttel teleszórt betongyűrű, törmelék, pala… Délutánra eltűnik valamennyi, tiszta itt is az erdő.

Ezzel ünnepélyesen meg is nyitottuk a verőcei birtok idei évadját.