Kis konyha az erdőn

Az év utolsó meleg, napos óráit ajándékba kaptam.

Váratlanul ért a telefonhívás (nem kell még hazaindulnom) -  és most kicsit tanácstalanul ténfergek a tetőteraszon.

Dél van. A nap még most tápászkodik hegy mögül (a kert aljában lévő bokrok csúcsát épp hogy elérte) és nekem nem kell sietnem sehová, enyém a délután.

Egy békés, szemlélődő délután az erdőn.... - izlelgetem a gondolatot. Tessék-lássék még mérgelődök kicsit (lett volna még mit csinálni - ha tudom előre, nekilátok) de igaz, ami igaz: jól esik a rám szakadt szabadság.

Nem sok ilyen akadt ezen a nyáron. Otthoni konyhafelújításunk immár fél éve leköti minden energiánkat - ide többnyire akkor jövök, ha valami otthon már nagyon láb alatt van és ki kell hozni.
Sokszor ilyenkor is egyedül.
Rövid látogatásainkról nem is nagyon adtam hírt itt a blogon - pedig szépül lassan a kert, a faház kis konyhája. Július közepén befejeztük a diófa alatti terasz feltöltését, füvesítését. Kikerültek az otthon felszabadult konyhabútorok is, jelentősen emelve ezzel az itteni műhely, konyha nagystílű eleganciáját :)

  

Utoljára augusztus végén jártam itt. Villanyóra-leovasó szeretett volna akkor bejutni hozzánk, így hát "kénytelen voltam" szabadságot kivenni, és feljönni egy napra. 

De akkor már búcsúzott a nyár.

Várakozó, nagy csend volt mindenütt. Az erdő hallgatagon őrizte még nyári színeit, de a som levelei alatt, mint megannyi vércsepp, piroslik már ezernyi gyümölcse.

A somból  (tavalyi emlékeim szerint) mennyei lekvár készül, tehát szüretelése nélkül haza indulásról szó sem lehet... 

A nappali órák még melegek - de ez a meleg már nem a fiatal Nyár zajos, vakációs ragyogása. Ebben a  melegben csendes várakozás van, és búcsúzás. Szél nem mozdul, mégis - mikor senki nem figyel - a fákról lekereng egy-egy korán megsárgult levél. A  keleti ég  korán sötétre vált, és az erdő mögött esőivel, sáros útjaival ott leselkedik már a fázósan érkező ősz. 

  

És most október eleje van.

Alexxel sokadjára baktatunk kettesben felfelé az őszi avarban.

Mögöttünk a nyár, előttünk az elhagyatott kert, melyet bearanyoz a késő őszi napsütés, és előttünk a bezárt ház, ahol hónapok óta nem járt senki. 

Idén úgy terveztem, egy kicsit komfortosabbá tesszük a felső házat.

Lehetőségeinkből végül csak a konyhára futotta, de még ennek is híja van. De talán most...! Bő két napom van, túleshetek a nehezén - felrakhatom az otthoni konyhánk régi csempéit.

Erre bőségesen elég az idő.

Hát - nem lett bőségesen elég.

Hétfőn kora reggel kipakoltam, és késő estig csak raktam, vágtam, ragasztottam... A konyha úszik a piszokban, mindenütt dobozok, szerszámok, csempe-darabok, a tetőteraszon egyre kevésbé vagyok ura a káosznak... pedig az idő gyönyörű, jól esne inkább a kertben szöszmötölni, de már sötétedik, és még mindig nincs kész...

Este hétkor aztán felkerültek az utolsó csempék is, és én úgy döntöttem, egy lépést sem tovább... - a fugázni majd legközelebb, a bepakolás is ráér holnap reggel...  

Másnap tehát takarítással, bepakolással kezdtem. Nincs még meg a munkalap és a polc sem - de azért had látszon már most, mi lesz belőle!

Majdnem dél van, mire minden a helyére kerül. De ez - így október tájt - még majdnem hajnal...  Hegy mögötti ágyából most kászálódik az öregedő nap,  végignéz a reménytelenül szürke világon, amitől  egyszerre ezer színben pompázik az erdő. 
Később benéz a bokrok alá is, megsimogatja a korhadó illatú száraz leveleket, és én  úgy érzem, feltétlenül meg kell néznem, mi újság fenn a hegyen...:)

- Sétálunk egyet, Alex?

Alex kutya eddig beletörődően hasalt a tetőteraszon, de erre már felül, farkával billent kettőt, füleit pedig vigyázz-állásba állítja, mert úgy tűnik, itt fontos dolog van készülőben... 
- Sétálni? Ebben a gyönyörű őszi erdőben? Kell ezt még kérdezni?

A delelő felé indulunk. 

Hogy ez a erdőrész miért "delelő" - ma már csak a legöregebbek tudják (mint mondjuk én :) ) Valamikor kicsi rét volt itt, az erdő mélyén - forró déli órákban ide húzódott a jószág pihenni, elfeküdni, mert  az egész délelőttös evést ki kell valahol pihenni...
Azóta benőte az erdő.  Kidőlt, halott fák, korhadó ágak mindenütt az avarban... - mintha csak az Oroszlánkirály Elefánt-temetőjében járnánk. Középen meggyűlik az esővíz, s a sűrű fekete pocsolya az erre járó vaddisznók rendes találkozóhelye. De ebben a csendes délutáni ragyogásban nem járnak erre az éjszaka fekete lovagjai - legfeljebb egy-egy rigó, cinege érkezik valamelyik úszó ágacskára. Kis szeme aggódva néz körül, de a levegőben csak békesség van és csend... jöhet hát egy kis önfeledt fürdőzés. Néhány perc csak, és már megy is tovább, mert rengeteg dolga van egy ilyen kismadárnak :)  

Odébb a hegyoldalban friss írtást süt meg a nap - az itteni erdőrészre rá sem ismerni. A rönkök szép farakásba hordva, de a szerteszét hagyott  galllyak között még Alex is nehezen tör utat magának.

Innen egyre meredekebb az utunk. Alexnek persze meg sem kottyan, úgy szaladgál oda-vissza, mintha emelkedő nem is lenne a világon - én pedig irigykedve és szuszogva kapaszkodom utána, egyre feljebb, és egyre lassaban... 

Az erdő itt már ritkább - át-át süt a nap a színesedő lombok között,a fűben, avarban magonc tölgy-csemeték fürdetik levélkéiket a napfényben. Aztán feltámad a szél, elszáradt falevelek ezrei kelnek útra, forgatagként keringenek a levegőben, Amott, a fák között gyöngyházfényű ökörnyálon akadt fenn egy - csak hogy le tudjam fényépezni röptében :)

Fent a gerincen, az öreg vadkörtefa alatt aztán leülünk egy kicsit - no nem mintha elfáradtam volna... (á, dehogy...) csak hát újra meg kell csodáljam a falut, a távoli Dunát, és a még távolabbi visegrádi hegyeket.

Alex még kicsit szaladgál (nem is érti, miért kellett megállnunk) de aztán beletörődően letelepszik mellém. Mégiscsak első a barátság!

- Menjünk haza, Alex!

És elindulunk lefelé. Le a házhoz, le az autóhoz, a faluba, a városba, be a hétköznapokba....

Ezen az őszön aztán mégis feljutottam még egyszer. - de akkor már késő ősz volt. Hűvös, borongós ősz, amikor az ember legsürgetőbb reggeli teendője a tűzrakás... 

De a kitakarított, befűtött kis szoba már rendben van, és én végre befejezhetem a múltkor félbehagyott konyhát. Ma felkerült a polc (remélem, elbírja a faház laza fala...) és mire a csempék fugázásával is végzek, kis vendégeim érkeznek: Peti jött két kis unokámmal, Palkóval és Julcsival. További munkáról tehát szó sem lehet, annál inkább  tűzrakásról, nyársakról, és egy kis kolbász-sütögetésről..

A szabad tűz a gyerekeknek megunhatatlan játék, rakja is szorgalmasan mind a kettő. Hangjuktól zeng az erdő, de még talán a szomszéd hegy is:) Sötét este van már, mikor hazaindulnak.

Másnap pedig berendeztem az új kis konyhánkat. 

Nem, nem lett ultramodern, luxuskonyha - talán a színeket sem sikerült tökéletesen eltalálnom- de én, (már most látom)  szeretni fogom tágas, kezemhez simuló kényelmét. 

De addigra már a lemenő nap utolsó sugarai vonják vörös fénybe a faházat, és én indulás előtti utolsó kávémat iszom a tetőteraszon .